19 - 20. fejezet

 

19.

páncél

Fenix

Fordította: Shyra

Megfogtam a kulcsait. Legvadabb álmok. Legnagyobb reményeim. A legmocskosabb tervek. Mindezt egy lenyűgöző másodperc alatt. Egy olyan pillanatban, ami majdnem térdre kényszerített.

Elmondtam neki, hogy gyilkos vagyok. Majdnem elmondtam neki, hogy figyeltem őt. És mégis.

A kulcsok.

Legszívesebben a kocsijának támasztottam volna, de a gyilkos oldalam tudta, hogy az a legjobb, ha beviszem a lakásba.

Becsuktam az autó ajtaját, aztán megfogtam a kezét, és magam mögé húztam. Tudtam az utat. Ez már nem volt többé titok. Megnyomtam a Focus zárógombját, és egy kis hangot adott ki.

Nem szólt semmit, miközben a lakása ajtajához mentem, és kinyitottam. A kulcsait az ajtó melletti kampóra akasztottam.

Becsuktam és be is zártam magam mögött az ajtót. A táskáját a padlóra dobta. Szembefordultam vele. Annak ellenére, hogy mennyire akartam őt, a világ összes választási lehetőségét megadtam volna neki. Meggondolhatta magát, és én hagynám.

Félelem helyett elszántságot láttam. Megrántotta a pólómat, kihúzta a nadrágomból, majd áthúzta a fejemen, de úgy, hogy amint kiszabadult a fejem, a karjaim fogságba kerültek a hátam mögött.

A konyhában bekapcsolva hagyott fényben láthatott engem. Néztem, ahogy az elképedettséget a zavarodottság váltja fel gyönyörű arcán. Széttárta a kezét a mellkasomon. Nem kellett lenéznem. Tudtam, hogy mit lát. A nyelőcső a torkomon végighúzódott a mellkasomon át a bordáimig. Félelmetesen bonyolult volt. Közvetlenül a bordák alatt egy törött, anatómiailag tökéletes szív maradványai látszottak. Az erekben szavak voltak. Az anyám neve. Ember neve. És ha jobban megnézte, meglátta a Rebecca nevet.

– Ez valódi. Ez nem festék. Ez tetoválás.

Néztem, ahogy az igazság áthatol. Elfordítottam a tekintetem. Nem láttam rajta a változást. A tökéletes este gyorsan megromlott.

– Nix, ez tetoválás. – Még mindig rajtam tartotta a kezét. Bólintottam. – Ki vagy te?

Remek kérdés. Millió válaszom volt, és egyik sem volt biztató.

– Nézz rám. – Egyik kezét a mellkasomon tartotta, a másikkal pedig arra kényszerített, hogy elfordítsam az arcom. Végül felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.

Nem ítélkezett.

Csodálkozott.

Majdnem megtántorodtam.

– Ki vagy te? – Kérdés volt, de nem annak szánta. Az számra tapasztott ajkai megdöbbentettek.

Megcsókolt engem. A karjaimat kihúztam a pólómból.

Akart engem.

Engem.

Magamhoz szorítottam, mert olyan hihetetlenül fontos volt. A bőre puha volt, és az idomai a kezemnek voltak teremtve. Megérinteni őt sokkal jobb volt, mint nézni. Éreztem, ahogy a szívem ledobja a páncélját.

A hajába túrtam a kezemmel. A hálószobája felé lökött. Nem volt szükségem útbaigazításra, így lenyúltam, és két marékkal fogtam meg a fenekét. Úgy ugrott fel, ahogyan azt akartam. A lábait a derekam köré fonva a hálószobájába vittem.

Az ágyra fektettem, és fölé másztam. Nem akartam sietni, de a vér a fülemben és a farkamban is lüktetett.

– Miért van ennyi tetoválás? – Végigsimított a kezével a bicepszemen, amit reflexből megfeszítettem. Az éjjeliszekrényén lévő lámpa mindent megmutatott neki.

– Elrejt engem. – A legjobb válaszomat adtam neki.

– Csodálatos.

Azokat a szavakat használta, amelyekkel én jellemeztem őt. Hogy engem jellemezzen. Lehetetlen. És mégis.

Megcsókoltam az állkapcsát, majd a karjaimba zárva a fülét harapdáltam. Biztonságban a karjaimban. Most már senki sem bánthatta, mert én itt voltam.

Az ujjbegyeivel a bőrömet térképezte fel. A szemeit néztem. Nem az elvarázsolt fétist imádó pillantást láttam. Velem volt. Jelen volt.

A cipői a padlón koppantak. Biztosan lerúgta őket. Feljebb tolta magát az ágyon. Szemtől szembe voltam a dekoltázsával, a gyönyörű melleivel.

Egy csókot nyomtam a közepére.

Az volt a terve, hogy rám üljön, és nem ellenkeztem ellene, hagytam, hogy kibújjon alólam, és segítettem neki, hogy a csípőmre kerüljön.

Azt kívántam, bárcsak ne lettek volna rajtam a tetoválások. A szeme egy kicsit jobban kitisztult. Nyomon követte a szívemet a mellkasomon. – Nevek.

Néztem a vörösre festett körmét, ahogy megérintette anyám nevét.

– Az anyám.

Aztán megtalálta Emberét.

– A húgom.

Aztán eltakarta a száját, és megérintette a Rebeccát.

Vártam.

– Lehetséges?

Felemeltem a kezét, és megcsókoltam az ujját.

– A nevemet tetováltattad a mellkasodra? Az lehetetlen. Még csak most találkoztunk. Ez nem friss tetoválás.

Valahogy meg kellett magyarázni neki, hogy ez őszinte eredetű. Hogy soha nem gondoltam volna, hogy így fogunk itt lenni. Hogy valaha is meglátja a nevét.

Az ajkamba haraptam. Milyen szavakkal lehetne ezt normálisnak beállítani a számára, amikor ettől annyira távol állt?

– A szívem mindig is a tiéd volt. – Nyeltem egyet. Két éjszakája ismert engem. Még Becca sem tudta ezt rendbe tenni a fejében.

Az ablakán keresztül érkező robbanás miatt az elmém egy ösztönös veszélyt kiáltott. Az üveg úgy tört szét, mint csillogó konfettiszilánkok. Mielőtt az egész a padlóra zuhant volna, úgy fordultam meg, hogy ő alattam legyen.

Megtámadtak minket.

~Becca~

Tudtam, hogy üvegszilánk ment a vállamba, mert azonnal fájt. Nos, nem tudtam, hogy üveg volt, amíg meg nem láttam a tátongó lyukat a hálószobám ablakán. Aztán már csak a józan ész vezetett.

Nix rajtam volt, de az ablakot nézte.

– Feküdjünk a földre.

Az ágyam melletti helyre mutatott. Én odamásztam, és jött velem. Amikor leültünk, a mutatóujját az ajkához érintette.

Tudtam, hogy mindjárt elsírom magam, mert égni kezdett az orrom és a torkom. A sírás most nem segítene.

Egy újabb robbanástól összerezzentem. Nixhez bújtam, és ő a lehető legjobban betakart. Egy telefon volt a kezében, amikor újra ránéztem. A képernyőn az állt, hogy "Animal".

 Becca háza. Három tégla az ablakon keresztül. Folytatódik.

 Visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.

– Máshová kell mennünk.

– Oké. – Megmozdultam, és egy másodpercbe telt, mire rájött, hogy meg akarom mutatni neki.

Átkúsztunk a nyitott ajtón, amikor egy újabb tégla csapódott be az ablak közelében. A hangos puffanástól megugrottam. Éreztem Nix kezét a hátamon. – Menj tovább.

Úgy tettem, ahogy mondta, és kinyitottam a második hálószobát. Ez volt az a hely, ahol az összes karomgépes nyereményemet tartottam, és valószínűleg zavarba jöttem volna, ha a szívem nem dobog a torkomban.

Miután beértünk a szobába, megtalálta a szekrényt, és kinyitotta. – Oké, maradj itt. Megnézem, hogy ki az.

Pánik futott át rajtam. – Ne, ne hagyj itt! Kérlek.

Alig tudtam kinyögni a szavakat. Az öklét az ajkához szorította, és úgy tűnt, hogy átgondolja a dolgokat. Szorosan fogtam a kezét. Meg voltam rémülve.

– Oké. Oké. Maradok.

Átkutatta a szobát, és megtalálta az ollót, amit az íróasztalban tartottam a makacs csomagok felbontására.

Miután felfegyverkezett az ollóval, csatlakozott hozzám a szekrényben. Oldalra csúsztatta a ruhákat és a télikabátokat. Közelebb léptem hozzá, amíg az arcomat a mellkasára nem tudtam fektetni.

Remegtem. Gyengéden dörzsölgette a derekamat, miközben az ollóval és a mobiljával zsonglőrködött. – Animal mindjárt itt van. Fogd meg ezt.

Átadta nekem az ollót, és írni kezdett. A mobiltelefon fénye megvilágította a szívet, rajta a nevemmel. Ebben a pillanatban az a tetoválás vigaszt nyújtott nekem.

Miután befejezte az írást, visszavette az ollót. – Shh.

Megpróbáltam nem mozdulni. Hallgatózott. A bérházban lakóknak hallaniuk kellett a téglákat, ahogyan az ablakon át becsapódnak. Valaki biztosan kihívta volna a zsarukat.

Mindketten felugrottunk, amikor Nix mobilja rezegni kezdett. Fogadta a hívást. Mindkét oldalt hallottam.

– Itt kint tiszta a levegő. – Animal hangja nyugodt volt.

– Igen? – válaszolt Nix.

– Akarod, hogy feljöjjek? – kérdezte Animal.

– Nem, minden rendben. – Nix lehajtotta a fejét.

– Kijössz, bébi? – Animal kezdett ráérezni a helyzetre.

– Öt perc múlva – válaszolta Nix.

– A zsaruk már úton vannak – közölte vele Animal.

– Tudom. – Nix halkan káromkodott, miközben befejezte a hívást.

Kinyitotta a szekrényt. Mindketten beléptünk a nyereményszobába. Az összes plüssállatomra mutatott.

– Van egy kis gondom – intettem feléjük.

Bólintott.

– Ki volt az? Tudja Animal? – Összefontam a karomat.

~Nix~

Meg akartam ölelni és elmondani neki, hogy minden rendben lesz. Hogy velem kell maradnia. De aztán láttam, ahogy a szemei ismét a szívtetoválásomra esnek. Aggodalmasan ráncolta össze a szemöldökét.

Mindent tönkretettem vele, mielőtt még elkezdődött volna.

– Van egy gyanúnk.

Az apám.

– Muszáj menned? – A távolban szirénák szóltak.

Bólintottam.

– Rendben. – Elvette tőlem az ollót. – Én majd itt várok a rendőrökre ezzel.

Meg akartam csókolni. Szerettem volna még jobban elmagyarázni, de éreztem, hogy az valószínűleg még rosszabbá tenné a helyzetet.

Megnéztem a hálószobáját, aztán bezártam, hogy ne kelljen látnia az üvegeket odabent.

Megtaláltam az ingemet a padlón, és felvettem. Követett a nappaliba, az ollót felém irányítva.

Még rám is.

– Kintről fogom figyelni a lakásodat, amíg a zsaruk meg nem jönnek.

A haja rendetlen volt. Kicsit elfordult, és megláttam egy vágást a vállán. Vérzett.

– Megsérültél. – Kinyújtottam felé a kezem.

– Jól vagyok. Ez csak üveg. – Felém intett. – Jól vagy?

– Jól vagyok.

A szirénák hangosabbak lettek.

– Miért kell elmenned, mielőtt a zsaruk ideérnek? – A szeme csillogott a könnyektől, amiket visszafojtott.

Felemeltem a szemöldökömet. Ebben a válaszban sok minden volt.

– Csak menj. – A nappali ablakára nézett, ahol a redőnyök fel voltak húzva.

Kiléptem az ajtón és addig vártam, amíg nem hallottam, hogy kattan a zár mögöttem.

Kiléptem a sötétbe, hogy megvárjam, amíg a rendőrség megjelenik.

Életem legjobb éjszakája épp most változott a legrosszabbá. A szívemre tettem a kezem, és a bőrömbe vájtam az ujjaim.

~Becca~

Az ollót az ajtó felé tartottam, miután elment. Úgy éreztem, csapdába estem. Az egész éjszaka Nixszel szürreális volt. És most egy téglákkal és üveggel teli hálószobám volt. Lehunytam a szemem, majd felnéztem a plafonra. Éreztem, ahogy a könnyek kiszivárognak a szemem sarkából.

Üzenetet kellett írnom Henrynek, aki valószínűleg egy nagyszerű beszámolót várt a csontváz-szexmaratonról. És nem ez történt.

Tudta, hogy hol lakom. Volt egy tetoválása a nevemmel – legalábbis ezt mondta. Talán egy másik Rebeccának készült. Talán szerette a Rebeccákat.

Dühösen letöröltem a könnyeimet. Még mindig odakint volt. Azt mondta, addig ott lesz, amíg a zsaruk ide nem érnek. És aztán, azt hiszem, el akart menni. Itt hagyott ezzel a hatalmas dologgal, amit meg kellett emésztenem.

A félelem felkúszott a testemen. Addig dörömbölt az elmémen, míg ki nem tártam neki az ajtót, hogy beengedjem, vagy nem őrültem bele a dörömbölésébe. A fürdőszobás fickó. Visszajött? Ő volt az? Személyes ügy volt?

Eltakartam a számat, ahogy zokogni kezdtem. Az ollót az ajtóra szegeztem. A szirénák mintha egyre távolodtak volna. Nem hívtam a zsarukat. Hívta valaki? Csak véletlen egybeesés volt?

Egyedül éreztem magam, és azt kívántam, bárcsak ne lennék így.

 

20.

közös pont

Fenix

Fordította: Shyra

Az ablakon keresztül nézni, ahogy zokog, egyfajta kínzás volt. Bántottam őt. Ennyi éven át "vigyáztam rá", és én bántottam őt az alatt a két nap alatt, amióta tudta, hogy létezem.

Büszke voltam arra, hogy követem őt. Hogy követtem Embert és most Christinát. És mi van, ha én voltam a méreg? Hogy az, hogy én vigyázok rájuk, olyan, mintha a Kaszás lenne a komornyikjuk?

A zsaruk behajtottak a parkolóba, én pedig az árnyékba bújtam. Most már meg fogják védeni őt.

Megnéztem a telefonomat, amikor már elég messze voltam ahhoz, hogy ne keltsek gyanút. Becca vajon beszélne rólam a zsaruknak? Vajon gyanúba keverednék? Talán gyanúsított engem.

Ahogy megérdemeltem.

Animal küldött nekem egy sms-t a találkozó helyéről. Siettem, hogy odaérjek hozzá. Elindult, miután beültem a Hummerbe.

– Egy ravasz szemétláda.

Egyetértően morogtam. Az biztos, hogy az volt. Az apám évekig képes volt ebben a városban élni, miután megölte az anyámat. A francba, éveken át elhallgattatott engem. Igaz, az indítékom a titkolózásra az volt, hogy én lehessek az, aki megbüntethetem érte.

– Azt hiszem, ő volt az. Csak mondom. Tökéletesen kivitelezhető lett volna, hogy elgyalogoljon Beccához az alatt az idő alatt, amíg mi visszamegyünk hozzá, és Meme's bezár.

Egy kurta bólintással értettem egyet.

– Hogy van? – Animal indexelt, és elindult a házam felé.

– Megijedt és összezavarodott. – Majdnem suttogva mondtam.

– Akkor elmondtad neki az igazat? A pincéről? A nyomon követésről? Az apádról? – Animal arca kéken fénylett az utángyártott belső világításomtól.

Bekötözött öklömmel a műszerfalra csaptam. A legtöbb ember megijedt volna a dühkitöréstől, de Animal nem. Csak a fogát szívta, és megrázta a fejét.

– Negyvennyolc órája ismerem. Mennyi szart akarok rápakolni? – Most már ordítottam.

– Miért volt összezavarodva és megrémülve? Csak a tégláktól az ablakból? – Animal felhajtott a hosszú, kanyargós kocsifelhajtómon.

– Nem, tudtam, hogy hol lakik, és elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy mondja meg. Látta a nevének tetoválását a mellkasomon. Megijedt, mert egy kibaszott őrült zaklató vagyok. – Kinyitottam az kocsiajtót, a garázshoz csörtettem, és beütöttem a jelszót. Kétszer kellett megtennem, mert a dühtől nem működtek a finommotorikus képességeim.

Megvártam, hogy Animal bejöjjön mögöttem. A biztonsági lámpák mutatták az utat a házba vezető ajtóhoz.

– Hé, állj meg! Mondhatok valamit? – Animal a furgonnak támaszkodott.

Sóhajtottam. – Igen.

– Ez sok. Az apád a városban van – legalábbis eléggé biztosak vagyunk benne. Végre beszéltél a pincelánnyal. Soha nem érintkezel, és két egymást követő éjszakát egy zsúfolt bárban töltöttél. Azt hiszem, talán kaphatsz egy kis felmentést, amiért nem csinálsz mindent tökéletesen. A visszatekintve 20/20 a pontszámod. És igazad van. Szerintem mindent el kéne mondanod neki, mint akivel egész idő alatt kapcsolatban voltál. Jézusom, évekig figyelted őt. Most csúcsosodik ki minden. Ma este. Ma. Holnap.

Lenéztem a csizmámra. A biztonsági lámpa hamarosan kikapcsol, és sötétben leszünk.

– Megbocsátok neked, mert tudom, hogy te nem fogsz magadnak. – Éreztem a nagy kezét a vállamon. Megszorított. – Majd holnap megbeszéljük a dolgot. Kapcsoljuk be a biztonsági kamerákat a városban és a lakásán.

Igaza volt. Minden egyszerre történt. Én pedig egy csodabogár voltam. Lehet, hogy nem tudtam, hogyan kezeljem az egészet tökéletesen. Talán Beccával jobban tudnám csinálni. És az biztos, hogy megölöm az apámat. És hamarosan.

~Becca~

A nappalimban ültem a magassarkúmban, és még mindig a kezemben tartottam az ollót, amit Nix adott nekem.

A mellettem ülő zsaru kérte a cipőt, hogy megnézhessem a hálószobát, és beszámolhassak neki a kárról. Az éjjeli lámpám talpából kirepedt egy darab, de ezen kívül csak az ablaküveg és néhány darabka a keményfa padlóból volt az egyetlen kár.

A rendőr kétszer is megmondta a nevét. Újra megkérdeztem, hogy mi az. Türelmes volt velem, és még a jelvényét is kinyitotta, hogy elolvashassam.

Ridge Quinn rendőr hozott nekem egy téglát, amelyhez ragasztószalaggal egy papírdarab volt rögzítve.

 Megtudod, milyen rossz tudok lenni.

– Felismeri valamennyire ezt a kézírást?

Hozzá sem akartam nyúlni. Úgy tűnt, mintha dühösen írták volna.

– Nem. – Megráztam a fejem, és legyintettem.

– Egyedül voltál itt ma este?

A táskámra néztem, ami még mindig a padlón volt, ahol elejtettem, és arra gondoltam, hogy Nixnek el kellett mennie, mielőtt a zsaruk ideérnek.

Quinn rendőr újra megkérdezte.

– Igen, egyedül voltam. – Védtem őt. Valami olyan okból, kifolyólag amit nem tudtam megmagyarázni.

– Várjon. Maga nem az a hölgy a Gustov's-ban történt mosdós incidensből? – Quinn rendőr rám hunyorgott.

Megdörzsöltem a karomat. – De.

– Megsérült. – A vállamra mutatott. A társa kijött a hálószobámból, és az üveg, amely biztosan a cipője alatt rekedt, megreccsent. Egy ideig cipőt kellene viselnem itt. Mindenhol szilánkok voltak.

– Van itt ragtapasz meg ilyenek? – Quinn rendőr a fürdőszobám felé mutatott.

– A gyógyszeres szekrényben – motyogtam.

Amíg ő eltűnt a fürdőszobában, én felálltam, és felvettem a táskámat a padlóról.

Csomó sms-em volt Henrytől. A legtöbbjük szexszel kapcsolatos emoji volt. Visszaírtam neki.

 Itt vannak a zsaruk. Valaki téglákat dobott be az ablakomon. A zsaruk nem tudnak Nixről.

 A FaceTime-om szinte azonnal csörgött.

Henry arcát megvilágította a telefonja. A mellkasához szorította a lepedőjét. – Mi a fasz van?

Megráztam a fejem. – Itt vannak a zsaruk. Csak segítek nekik összerakni, mi történt.

Dick arca bukkant fel a képernyőn. – Már úton vagyunk.

– Akarod, hogy FaceTime-on maradjak? – Henry ledobta magáról a lepedőt, és teljes rálátást kaptam a melleire. A mellkasomhoz szorítottam a telefont, amikor Quinn rendőr visszajött hozzám az elsősegélydobozzal a kezében.

– Ez az üvegtől van? Talán be kéne vinnünk a sürgősségire, csak hogy ellenőrizzük.

Beszéltem a telefonomhoz, de a képernyőt rejtve tartottam, hogy Quinn ne láthassa, ahogy a barátaim pánikszerűen felöltöznek. – Csak gyere ide. – Befejeztem a hívást. Aztán a tiszthez beszéltem: – Amikor a földre kerültem, éreztem a vágást a vállamon. Tudja mit, nagyon fáj.

– Ha egy kicsit megfordul, akkor megnézhetem. – Quinn várt.

Megtettem, amit kért, és szinte éreztem, ahogy a tekintete végigsiklik a vállamon. Ennek a ruhának spagettipántjai voltak, és sok helyen lehetett látni a bőröm.

– Abból, amit látok, tiszta vágásnak tűnik. Maga dönt.

Arra várt, hogy döntsek. Sóhajtottam. – Mindegy.

A kimerültségem elhatalmasodott rajtam. Az adrenalin és a félelem valósággal lecsapott.

– Oké, hadd tegyek rá fertőtlenítőt, és kötözzem be. Majd később eldönti, hogy mit akar csinálni. – Letette a készletet a dohányzóasztalomra. – Ez egy kicsit csípni fog, de kitisztítja a sebet.

A csípés egy kicsit felébresztett, de ezt leszámítva Quinn gyengéd volt. Megköszöntem neki, miközben összepakolta a készletem többi részét, és visszatette oda, ahol találta.

Hamarosan mellettem volt. – Maga a Meme's-ben dolgozik, ugye?

Végre férfiként néztem rá. Dögös volt. Bozontos frizurája volt, a feje tetején hosszabbra hagyva. Valamilyen anyaggal hátra volt simítva. Zömök és férfias volt. Zöld szemei mohára emlékeztettek, és szép profilja volt. Talán öt évvel volt idősebb nálam. Szokásból a bal kezére néztem, és azon nem volt gyűrű.

Jól állt rajta az egyenruha.

– Volt valaki a Meme's-ben, aki mostanában megnehezítette a dolgodat? Ki kellett rúgni valakit? – A halántékomra tettem az ujjaimat. A munka mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna. A srácok, akik Harryvel packáztak, úgy tűnt, halálra rémültek Nixtől. Úgy tűnt, hogy egymillió év alatt se jönnének többé vissza a bárba, nemhogy a lakásomba. De megkérdőjelezhető döntéseket hoztam, ezért úgy döntöttem, megemlítem őket Quinnnek.

– Ez ma este volt? Nem kötekedtek magával, amíg nem bonyolódott bele dologba a részeg öreg fickóval? – Quinn egy iPad minit tartott, amin jegyzetelt.

– Nem hiszi, hogy ők voltak? Mármint, csak próbálok kitalálni valamit.

És nem sikerült kimondani a legkézenfekvőbb választ. Hogy Nix volt a közös szál ebben az új erőszakos tendenciában az életemben.

– Nem zárok ki semmit. De azért figyeljen oda, jó? Arra, hogy az emberek, akikkel kapcsolatba kerül, hogyan reagálnak magára. Bármi szokatlanra. Bármi gyanúsra.

Nix tudta, hol lakom, anélkül, hogy meg kellett volna mondanom neki. Tudta, melyik lakás az enyém. Volt egy tetoválás a mellkasán a nevemmel.

– Oké, úgy lesz.

Quinn rendőrtiszt kezet nyújtott Dicknek, miközben Henry mindkettőjük mellett elsuhant, hogy eljusson hozzám. Átölelt, az arcomat a mellkasához húzta.

– Rebecca Dixie Stiles, ma este hazajössz Dickkel és velem, és nem fogsz ellenkezni. Szó szerint össze fogom szarni magam, ha még egyszer ennyire aggódnom kell, az isten szerelmére. – Henry a kötésemmel babrált.

Quinn és Dick mint férfiak egymást közt, megbeszélték az egész helyzetet, miközben kihagytak minket. Normális esetben Henry és én a pokolba küldtük volna őket, de mi azzal voltunk elfoglalva, hogy suttogtunk, és jelentőségteljes pillantásokat váltottunk.

– Nix?

Megráztam a fejem. – Később.

Bólintott egyet. Láttam, ahogy összerakja ugyanazt, amit én is – hogy a velem történő rossz dolgok egyidőben történnek az ő életembe lépésével. Ismét megráztam a fejem. Majd négyszemközt beszélünk róla. Miután megbizonyosodtam róla, hogy megértett, Quinnre és Dickre néztem. Quinn engem figyelt.

Egy sejtelmes, kissé gyanakvó pillantás futott át az arcán, mielőtt visszairányította a figyelmét Dickre.

– Összeszedhetjük cuccait? – Henry felállt, én pedig csatlakoztam hozzá. Ha ott töltöm az éjszakát, szükségem lesz a cuccaimra.

Quinn kitartotta a karját. – Valójában szeretnénk még egy kicsit így hagyni a helyszínt. De Becca, segíthetek odabenn, hogy összeszedje, amire szüksége van.

Elmentem vele. Nem ért hozzám, de a keze a könyököm mellett kísért.

Henry felszólított, hogy hozzam a kedvenc pizsamámat és friss alsóneműt, bár ő és én már korábban is osztoztunk a ruháinkon, ha szükség volt rá.

Utasított, hogy álljak a szobám egy bizonyos pontjára. A zúzott üveg beengedte a hűvös reggeli levegőt. Láttam a napfelkelte elejét a horizonton.

Instrukciókat adtam Quinnnek, hogy mire van szükségem, és szerencsére egyik sem volt üveg közelében, így úgy tűnt, hogy nyugodtan elvihetem.

Egy rakás edzőruhámat, a szokásos ruháimat, a fehérneműt és az aznap esti munkaruhámat tartotta karonfogva. Tudtam, hogy Henry le fog szidni a munka miatt, de majd később azzal is törődünk.

Quinn kicsit elpirult, amikor a fehérneműs fiókomban turkált, és belegabalyodott a keze egy pár tangába.

Amikor visszaértünk a nappaliba, Henry egy sporttáskát vett elő az előszobai szekrényemből. Quinn és Henry összepakolták nekem a táskát, majd Quinn adott Dicknek és nekem egy névjegykártyát, amin rajta volt a száma. Az én mobilszámom már rajta volt a jelentésen.

– Holnap jelentkezem. Még vagy egy óráig itt leszünk, aztán bezárok.

– Mi lesz a lyukkal az ablakomon? – Hagytam, hogy Dick felhúzza a kabátomat a vállamra, kicsit összerezzentem, amikor az anyag hozzáért a vágásomhoz.

– Be tudom deszkázni, miután megbizonyosodtunk róla, hogy megvannak az ujjlenyomatok. Megfelel így? A főbérlőjével kell majd beszélnie a végleges megoldásról. – Quinn elég megbízhatónak tűnt.

– Oké. Azt hiszem, aludnom kell egy kicsit. – Követtem Dicket az ajtóhoz, és otthagytam a zsarukat a lakásomban. Henry továbbra is az enyémbe kulcsolta a karját.

– Ez bizonyára rémisztő lehetett. – Engem leültetett Dick terepjárójának első ülésére, ő pedig bemászott hátra, míg Dick betette a zsákomat a csomagtartóba. Reméltem, hogy nem volt a lapát közelében, amit a kocsiban tartott, hogy elássa a döglött útszéli állatokat.

Az ülésnek támasztottam a fejem. – Az volt. Elegem van ebből a szarból.

Dick megveregette a karomat. Szinte azonnal elaludtam.

~Nix~

Reméltem, hogy ma este játszik a játékával, és az időt a pincében töltöttem, és a városban lévő kamerákat néztem át. A szaros motelben nem volt egy sem, és ezen nem is lepődtem meg.

Becca lakóházában is volt néhány, de azok többnyire a lépcsőházakra koncentráltak. Az egyiknek egy szögletében Animal és én egy árnyékos alakot láttunk, de nem látszott rajta, hogy dobálna valamit.

Szünetet tartottam, hogy feltöltsem a számláját szinte gyanúsan sok ingyenes játékkal.

Animal megbökdösött. – Meséld el, hogy ment, bébi.

– Már mondtam neked. Meg volt rémülve. – Éreztem, hogy a dühöm újra felbugyog.

– Ott voltál a lakásában. Felengedett, miután megtudta, hogy tudod, hol van a lakása? – Animal összeérintette az ujjbegyeit.

– Te egy kibaszott nyomozó vagy? – Előredőltem a székemben, és végigsimítottam a hajamon.

– Szóval hajlandó volt beengedni téged a lakásába, annak ellenére, amit mutattál neki? – Teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.

Lehetetlen alak volt. Megadtam neki, ami érdekelte. – Igen, átlátta – azt hiszem. De még mindig akart engem.

Barna szemei felcsillantak, mint karácsony reggelén. – Én mondom neked, Csonti. Tetszik nekem ez a csaj. Van egyfajta megérzésem vele kapcsolatban.

– Megrémült, amikor elmentem. Sírt. Végeztem. Vége. – Olyan erősen megharaptam a csuklómat, hogy a saját fogaim lenyomatát otthagyjam a csontos tetováláson.

– Szeretni téged ijesztő, csak hogy tudd. Nem lesz könnyű neki, de megéri. – Animal a hüvelyk– és mutatóujjával megdörzsölte az borostáját az állkapcsán.

– Mindenkinek túl nehéz, csak neked nem. És sosem volt eszed, amikor rólam volt szó – forgattam a szemem. Ez a férfi túlságosan hűséges volt.

– És neked sincs eszed, ha rólam van szó. Úgy értem, ugyan már. Mexikó? Az nem volt életszerű.

Ragyogó fehér mosolya kiszélesedett. Aztán a mellkasa mélyéről feltört egy röhögés.

Néhány pillanatig visszafojtottam a mosolyomat, de az emlék és a nevetése ragályos volt. Én is nevetni kezdtem. Kiegészítettem az emléket: – Azt mondtad nekik, hogy szerzetes matador vagy? Ezt a szart senki sem hitte el. Kurvára örökre a "la prisón"[1]-ba kerültél volna.

– És te meg berontottál oda. A francba, akkor még csak az arctetoválás elején jártál. Azt bizonygatva nekik, hogy bíboros vagy Kanadában?

A röhögés túl sokáig tartott. Animal-lel levegő után kapkodtunk.

Csodálattal nézett rám, amikor újra mindketten meg tudtunk szólalni. – Te egy őrült fasz vagy. Hogy a szarba szerezted meg tizenkét óra alatt azt a sok pénzt? Még sosem mondtad el.

Kirázott a hideg. – Nem is kell tudnod.

Animal megint felnevetett, és a mellkasára csapott. – Ott kellett volna hagynod. Mindketten tudjuk, hogy megérdemeltem.

Megráztam a fejemet az abszurditáson. – Soha nem hagynálak ott sehol. Ezt te is tudod.

Animal kijózanodott. – Tudom. És ezért kell megadni neki a bizalmat. Szerintem ő is őrült. Akárcsak te. De jófajta őrült.

Elképzeltem őt gyerekként. Ahogy mindent megváltoztat a bátorságával. Az igazságérzetével. És ma este megint a részeg öregemberrel. Semmi értelme. Semmi önfenntartás.

És ez dögös volt.

– Az apád a lányt üldözi, testvér. – Komolyság árnyékolta be a pillanatot.

Bevillant a lelki szemeim elé, ahogy apám a padlóhoz veri anyám fejét. A hangja dobolássá vált a fejemben.

Megéreztem Animal kezét a vállamon. Kinyitottam a szemem, próbáltam őt látni a fájdalom mellett, amit éreztem.

– Te vagy a legmegfelelőbb ember a megmentésére. Ehhez semmi kétség sem fér. Nem is kérdés. – Ravasz módon azokat a szavakat használta, amelyekről tudta, hogy hatással vannak rám. Megmenteni őt.

– Oké, akkor folytatom. Beccával. Tovább próbálkozom. – Vettem egy mély lélegzetet. Ahhoz, hogy megvédjem őt, bíznia kellett bennem, és ez kurva nehéz volt.

---

[1] börtön