37 - 38. fejezet

 

37.

Ő

Becca

Fordította: Jane

Fáj a fejem. Ez volt az első gondolatom. Bármit is ittam az elmúlt este, gyorsan le kellett szoknom róla. Minden annyira furcsa volt. A hangok, ahogyan feküdtem. Egyetlen gondolatra pattant fel a szemem.

Nix.

Eltartott egy másodpercig, de végül észleltem a fényeket, az infúziós zacskót. Az ablakokat.

Anyám a sarokban ült a székben. Henry a heverőn feküdt az ágyam mellett. A legjobb barátnőmmel egymás szemébe néztünk. Mosolygott, majd riadalom futott át az arcán.

– Felébredt!

A hangos szavak erős pislogásra késztettek.

– Felébredt!

– Hívd az orvost! Hívj egy nővért! – Megpróbáltam a kezemet a fülemre tenni, de ellenállásba ütköztem mindkettőnél. Próbáltam csitítani Henryt. Hasztalan volt. Most már anyám is belekeveredett. Olyanok voltak, mint két petárdapár egy mobil vécében. Hangos és hangosabb.

Egy ápolónő sétált be, és megkérte őket, hogy csendesedjenek el. Összeölelkeztek, én pedig forgattam a szemem, és újra elkezdték.

– Láttátok ezt? Nem lesz semmi baja. Már most is okoskodik – jelentette ki Henry, anyám pedig könnyes szemmel bólintott.

A nővér feltett nekem néhány alapvető, furcsa, igen vagy nem kérdést. Elégedettnek tűnt, hogy mindegyikre helyesen válaszoltam. Megnézte az életjeleimet, ellenőrzött ezt-azt, és én nem tehettem semmit, minthogy hagytam. Egy nő lépett be a szobába, és a fehér köpenyéből ítélve, nyilvánvalóan ő volt az orvos.

Lekapcsolta a lámpákat, és az ujját az ajkai elé tette.

– Lehet, hogy fejfájása van, méghozzá egy elég komoly.

Henry és anyám bocsánatot kértek, és mindent megtettek, hogy jó látogatók módjára viselkedjenek. Henry elővette a telefonját, és elkezdett SMS-ezni. Gondoltam, hogy Dicknek, aki éppen nem volt itt.

Valakinek gondoskodnia kellett az állatokról. Azt hiszem, megöltem egy embert.

Olyan gyorsan történt, legalábbis, ahogy visszaemlékeztem. A rettegés átszáguldott rajtam. Tágra nyílt szemmel néztem Henryre.

– Jól van. Túlélte. Jól van. Nix jól van.

Éreztem, ahogy az állam megremeg a megkönnyebbüléstől. Jól volt. Édes Jézusom, az egész éjszaka visszatért a tudatomba. A verés, a lövöldözés.

Nix a mentőben. Quinn a mentőautóban.

Néztem, ahogy anyám Henryről rám néz, majd vissza.

– Az melyik?

Az anyai ösztönei beindultak. És ami még fontosabb, a párkereső ösztönei is.

– A férfi, akit megmentett. Aggódott érte.

Henry megpróbálta lazán elterelni a dolgokat és kimagyarázni, de tudtam, hogy a Anyaszörny nem hagyná annyiban a dolgot, amíg nem jár a végére az eseményeknek.

Az orvos levette az oxigénmaszkomat, és megkért, hogy próbáljak meg beszélni. Képes voltam rá, de a hangom reszelős volt.

– Kitűnő. Kognitív szempontból ez mesés. Még elég hosszú gyógyulási folyamat áll előttünk, de minden, amit itt látok, bátorítón hat. Most már csak türelmesnek kell lennünk. – Az orvos az arcomra mutatott. – Azt akarom, hogy pihentesse a hangját, de ez nehéz lesz, mert ez a két hölgy igazi fecsegőgép. Hozunk magának egy papírtömböt és egy tollat, aztán feltehet bármilyen kérdést.

Az orvos megpaskolta a fejem búbját, miután visszatette a maszkot. Normális esetben lekezelőnek tűnt volna, de ezúttal hálás voltam.

Anyám és Henry odajöttek hozzám, és gyengéden átöleltek. Anya egy puszit nyomott az arcomra.

– Hála a Mindenhatónak, hogy jól vagy. Azt hittem, hogy belehalok az aggodalomba.

Elsimította a hajamat a homlokomról.

Ekkor eszembe jutott a rák, és könnyezni kezdtem. Annyi minden állt előttünk. Utáltam, hogy aggódnia kellett értem.

Henry, anyám és én egymásba kapaszkodtunk.

~Nix~

Láttam, ahogy átölelik. Az állás miatt szédültem, de sikerült talpon maradnom. Nálam volt az eldobható telefon, és Animal vonakodva megadta Becca szobaszámát.

De most, most már láthattam őt. Felébredt, és sírt az anyja és Henry társaságában. Az anyja úgy nézett ki, mint Becca, csak egy sokkal szigorúbb változatban. A falnak támaszkodtam. A kórházi köpenyem és az infúziós rúd remek okot biztosítottak arra, hogy az épületben bóklásszak. Senki sem követett egy olyan alakot, akinek a segge premier plánban volt. A tetoválásom feltűnővé tett, de még így is sikerült ilyen messzire eljutnom. Hogy most mit terveztem, nem tudtam biztosan. Henry felnézett az ölelésből, és meglátott engem. Elnézést kért, és kijött hozzám a folyosóra.

 – Jól vagy?

Henryhez beszéltem, de közben Beccát figyeltem. Henry távozása többet felfedett a nyomokból, amiket apám hagyott rajta.

– Még csak most tért igazán magához. Nem tud olyan jól beszélni, de válaszolt egy halom kérdésre. Az keltette a legnagyobb aggodalmat, hogy vajon túl hosszú ideig volt-e az agya oxigén nélkül. Voltak másodlagos sérülések, amik akkor jöttek felszínre, amikor már a mentőben volt. – Henry átkarolta saját magát, és átnézett a válla fölött. – De visszatért. Ezt garantálom.

Itt álltam a szobája előtt, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Menjek be és mutatkozzam be az anyjának? Vajon ezt akarta? De korábban azt akarta, hogy elmenjek. Megijesztettem. És most, hogy tudta, ki az apám, és hogy mire képes, vajon valaha is…

Meglátott engem. És még a két monoklis szemével is gyönyörű volt. A nyaka foltos volt, az arca feldagadt. Pokolian megverték. Tisztában voltam vele, mert emlékeztem rá, amikor ugyanezek a kezek velem is ezt művelték. Ránéztem, miközben Henry hangja elhalkult számomra. Ez volt az. A döntés, amit Becca meghozott. Nem vett rólam tudomást, és visszafordult az anyjához.

Az elutasítás ágyúgolyója csapott át rajtam. Elfordultam az elém táruló látványtól. Istenem, tényleg végzett velem. Megmentette az életemet, megölte az apámat, és készen állt továbblépni.

Vetettem rá egy utolsó pillantást. Az anyja Henryre és rám bámult, és én figyeltem, ahogy konstatálja, amit lát. Minden szertefoszlott számomra.

Undor suhant át az arcán. Becca már nem nézett rám. Henry csendben volt. Bizonyára látta az egészet.

– Ömm, Nix. Talán hadd küldjek SMS-t Animalnak, ha készen áll. Tudom, hogy egy sokat jelentesz neki.

Henry megérintette a kezemet, de én elhúztam. Nem érdemeltem meg, hogy szánakozzon rajtam.

Összefogtam a köntösömet és megfordultam. Ez volt a legjobb Beccának.

A dolgok végére kellett járnom, kitalálni, hogyan tarthatnám biztonságban. Bár apám jelentette a legnagyobb veszélyt, Feybi még mindig veszélyforrásnak számított. És én nem zártam ki azt a tényt, hogy részt vett apám támadásában.

Összeestem, amikor visszaértem a szobámba. A gyógytornászom ott volt, és meglepődött, hogy sétálni voltam.

– Szereted túlzásba vinni, mi?

– Fogalmad sincs róla.

A férfi végignézett rajtam.

– Azt hiszem, van egy sejtésem.

~Becca~

Henry visszatért a szobába.

Kivel voltál?

Ráírtam a borítékra azzal a ceruzával, ami anyám táskájában volt. A nővér még nem hozott nekünk papírt és tollat. A pacák nem nézett ki úgy, mint Dick.

Henry leplezte a meglepettségét, majd témát váltott. Mindketten bátorítottak, hogy szundítsak, amit viccesnek találtam, mert épp most ébredtem fel. Homályosan emlékeztem arra, hogy mióta voltam a kórházban. Az eredeti sérüléseim komoly másodlagos sérüléseket okoztak. Ennyit tudtam és értettem az egészből. A mellkasom fájt. A torkom és a nyakam úgy éreztem, mintha szénné égett volna. A szám belsején volt néhány dudor, és anya tájékoztatott, hogy néhány öltéssel kellett az arcomat összevarrni.

Megöltem azt a férfit egy pisztollyal. Még meg is pofoztam, miközben küzdött az utolsó lélegzetért. Nem tudtam lelkiismeret furdalást érezni. A jelenet újra és újra lejátszódott az elmémben, és amikor a végkifejlethez ért, akkor sem tudtam szomorúságot vagy bűntudatot érezni azért az életért, amelyet kioltottam. Talán ez majd később jön el.

Anyám azt mondta, hogy fel kell tennie néhány kérdést az ápolóknak, így Henry és én végre egyedül maradtunk.

– Szóval, te és Nix végeztetek?

Írás helyett lecsúsztattam a maszkomat. – Nem. Igen. Nem.

 – Határozottan hangzik – jegyezte meg Henry. – Mármint, amikor ott álltam kint vele, meglepett, hogy számba sem vetted őt.

– Ő volt az? – Inkább csak hangtalanul tátogtam, mintsem beszéltem, de ő így is megértette.

– Nem ismerted fel? Pedig eléggé jellegzetes – Henry az arcára mutatott, és aztán megmozgatta az ujjait.

– Elmosódott a látásom. Tudtam, hogy te vagy az, mert láttam, ahogy elmentél – feltettem a maszkomat.

– Ezt a tünetet el kell mondanunk az orvosnak. A homályos látás összefügghet a sérüléseiddel.

Megmozdítottam a maszkot.

– De jól van?

– Járkál. De a „jól van” eléggé erős kifejezés lenne most. Azt hitte, hogy visszautasítottad. Láttam rajta.

Henry elrendezte a takarómat, hogy eltakarja a melleimet, mielőtt gyengéden megsimogatta őket.

Látni akartam őt. Beszélni akartam vele. A dolgok most másképp alakultak. Összeállt a kép. Lehet, hogy az apja hosszú idő óta a nyomomban volt. Talán az alkalmazás inkább arra szolgált, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól vagyok, mintsem arra, hogy kukkoló módon kilesse minden mozdulatomat. Látni, ahogy Nix összeesik a golyó hatására, szörnyű volt. Olyan sérthetetlennek tűnt. Hallottam, ahogy a szívverésem felgyorsult, mert a monitor jelzett. A kétségbeesése döntéseket hozott meg helyettem. Fogtam egy fegyvert és megöltem egy embert.

Még mindig nem bántam meg.

 38.

KÖSZÖNET

Fenix

Fordította: Shyra

A gyógytornászom elégedett volt a mozgásterjedelemmel és a szorításommal. Megjegyezte, hogy a vállamon lévő tetoválás tönkrement. Végül megmutatta néhány saját tetoválását, én pedig megosztottam vele Lauren elérhetőségét. Egy nap majd ő fogja elfedni az utolsó heget, amit apám okozott a testemen.

Miután elkészítette a jegyzeteit és összepakolt, a lenyomozhatatlan telefonra néztem. Animal küldött egy sms-t. Úgy tűnt, összezavarta az üzenet, amit Henrytől kapott, de engem nem.

 A látása most is homályos volt.

Túlságosan fáradt voltam, de ez az üzenet energiát adott. Felálltam. Még egyszer le tudtam menni oda. Csak valaki próbáljon megállítani. Újra magam mögé szedtem a köpenyemet.

Becca nem is látott engem. Még mindig volt remény. Egy lépést tettem az ajtó felé, és megálltam.

Becca anyja. Itt volt.

Visszaültem.

Ugyanolyan kék szemei voltak, mint Beccának, csak világítóbb. Minden szögletes volt rajta.

– Láttalak lent Henryvel. Fogadok, hogy maga Nix, én Julieanne Stiles vagyok, Rebecca anyja.

Egyszer bólintottam.

– Lehet, hogy tévedek, de nem hiszem. Maga az oka, hogy a gyermekem kórházban van? – Közelebb lépett hozzám. A felsője gyűrött volt, és a szoknyája is.

Ismét bólintottam. Minden, amit átélt, miattam volt. Ez volt az igazság.

– Legalább őszinte. – Az ágy felé mutatott, és szavak nélkül kérdezte, hogy leülhet-e.

Elsimítottam a takarókat, és ő mellém huppant. – Sok kérdést tettem fel. Egy helyi maffiát emlegettek? Nem hiszem, hogy tudták, hogy figyelek – de ha már a gyerekéről van szó... Van gyereke? – Úgy fordult, hogy rám nézzen.

Megráztam a fejem. Nem volt. Valószínűleg soha nem is lesz.

– Nos, ha a gyereked érintett, mindent meghallgatsz. Mindent magadba szívsz. Amikor az én Beccám általános iskolás volt, nem tudott koncentrálni az iskolában. Tudja mit csináltam? Szabadságot vettem ki a munkából, és minden nap önkénteskedtem, amíg nem láttam, mi történik. Nehezen tudta befejezni az írásbeli feladatokat. A harmadikos tanára és én diszgráfiát diagnosztizáltunk nála. Ez olyan, mint a diszlexia, csak írásban. – Becca anyja hátradőlt az ágyon, mintha egy ideig itt szándékozott volna maradni. – Kemény küzdelem volt. Elintézni az egyéni oktatási programot, biztosítani, hogy megkapja az összes szükséges támogatást, amire szüksége volt. A tanárokkal való együttműködés az évek során, a legtöbbjük nagyszerű volt – néhányan szarháziak voltak. De megszerezte a bizonyítványát. Az én kislányom. Diplomát szerzett, és soha nem voltam büszkébb... – Szünetet tartott. – Egészen addig a napig, amikor lelőtt egy embert, hogy védje magát. Bárcsak én lettem volna az, aki ezt megtette volna érte. Most már öregasszony vagyok. Úgy értem – várom a rákom stádiumát? Gyönyörű, és előtte áll az egész élet.

Éreztem, hogy égnek az orrlyukaim, amikor Becca anyukája visszafojtott egy kis zokogást. – De minden rendben lesz. Megtalálom a módját, hogy boldog legyen. Mindig is így tettem. Mindig is fogok. Megmentem őt a börtöntől, amiért megölt egy embert, hogy megvédjem az életét.

Az arcomba nézett, és úgy éreztem, hogy az ítélkezése elevenen megnyúz. – És ha jól értem, akkor a magáét is.

Az ölembe tettem a kezem.

– Örülök, hogy megtette. – Julieanne a bicepszemre tette a kezét. – Nem tudom, mi történt veled, ami miatt mindez... – rámutatott a csonttetoválásaimra – ...értelmet nyert számodra, de remélem, hogy ha a lányom érez irántad valamit, akkor megérted, amit kérek. Meg fogod hallani, amit kérek.

Az ajkamba haraptam. Tudtam, hogy ez hova vezet.

– Szereted az anyádat? Jó asszony?

Becca anyja gyorsan mélyre ásott.

Végül megszólaltam: – Jó ember volt.

– Elhunyt?

Lehajtottam a fejem.

– Akkor fogadok, hogy a szeretete rendkívüli volt. Nézze, mit tett, hogy kárpótolja a figyelmét. – Julieanne ravaszul diagnosztizált engem. Keményen, de valószínűleg helyesen. – Ha a lányom után megy, el fogja fogadni a vonzalmát – bárhová is vezet az. Még akkor is, ha emiatt megint fegyvert fog a kezébe. Még akkor is, ha veréseket kell elszenvednie maga miatt. – Megállt, és zihálva felzokogott.

Felálltam, közben megragadtam a köntösömet és az infúziós rudat. Bementem a fürdőszobába, levettem a vécépapírt a tartóról, és odavittem neki. Megköszönte, és letekerte, mielőtt megtörölte volna a szemét és az orrát. Visszaültem mellé, és leállítottam az infúziómat. Tartoztam neki az időmmel. A lánya gyönyörű volt, két monoklival, és ezt az érzést egyetlen nőnek sem szabadna megismernie.

Julieanne összeszedte magát, és újra belekezdett. – Be fog fogadni a szívébe. Évek óta nyomást gyakorlok rá, hogy randizzon az általam kiválasztott férfiakkal. Azt hiszi, azért, mert önhitt vagyok, és csak felületesen látom a szerelmet – de én ismerem a lányomat. Jobban ismerem őt, mint ő magát.

– Amikor kicsi volt, és vásárolni mentünk? Kiválaszthatott egy plüssállatot, mert imádta a plüssállatokat. Becca átnézte az egyforma játékok kupacát, hogy megtalálja azt, amelyiknek hibája van. Azt, amelyik a legkevésbé valószínű, hogy otthonra talál. Hiányzó végtag. Vagy amelyiknek csúnya az arca. Mindig azokat választotta. Idegesítő volt. – Újabb szelet papírt tépett le. – – És maga? Nos, magára van írva, hogy odavan az én Beccámért.

Ha tudná.

– Maga az a személy, aki valószínűleg nem fogja megkapni, amit érdemel. És nem vonom kétségbe, hogy minden jót megérdemel, de a lányom? Ő bármivel szembenézne azokért, akiket szeret. Mondja, hogy békés életet él. Mondja, hogy gondoskodni tud Beccáról és boldoggá tudja tenni. Hogy mindent megkap, amit megérdemel – nem csak magát. A férfiak képesek erre? Eléggé el tudnak különülni egy helyzettől ahhoz, hogy teljesen önzetlenek legyenek? Ehhez óriási kurázsi kell.

Julieanne felállt. – Rákos vagyok. Nem akarom ezzel befolyásolni, hogy mit tegyen – vagy tudja mit? De igen. Kihasználom, és még csak nem is szégyellem. Nincs olyan, amit ne tennék meg Rebeccáért. Van egy zsaru, aki körülötte legyeskedik. Érdeklődik Becca iránt. Azt akarom, hogy ilyen szemszögből vizsgálja meg a helyzetet. Maga szerint kivel kellene együtt lennie? Maga szerint ki nyújt stabilitást? Biztonságot? Egy életet néhány gyerekkel, nyugdíjalapot, és évfordulókat, ahol a kedvenc dalaira táncolnak? Maga?

Julieanne bal keze remegett. Ez a beszélgetés kulcsfontossággal bírt számára. Úgy tettem, ahogy kérte. Elképzeltem magam mellett Beccát.

És bár fájt, de Quinn mellett is.

Kétféle jövő. Az egyiket könnyű volt megjósolni, már ami a jövőt illeti. De az ő élete velem? Istenem, mihez kezdenénk? Nem tudnám folytatni a jelenlegi életmódomat. Hirtelen hányingerem támadt. Hány férfit öltem meg ezekkel a kezekkel, amelyekkel Beccát érintettem? Most már visszataszítónak tűnt.

Fájt. Istenem, de fájt. Inkább szenvednék el milliónyi mellkaslövést, csak ne kelljen bevallanom, hogy ennek a nőnek igaza van. Ha a legjobbat akartam volna Beccának, akkor leléptem volna. Távol az életétől. A lányaim felügyelete egy komédia volt. A figyelmem veszélybe sodorta őket, ahelyett, hogy megvédtem volna őket.

Oda tettem a kezem, ahol tudtam, hogy a neve van. A lőtt sebhez legközelebbi névre. A pitypangvirágos tetoválás még mindig érzékeny volt.

– Megértettem, amit mondott. – Nem tudtam többet mondani, mert nem akartam sírni előtte. – Elmegyek.

Néztem, ahogy a cipője közelebb lép a lábujjaimhoz. Aztán a keze az arcomon volt. – Anyád nagyon büszke lenne rád.

Nem tudtam a szemébe nézni. A tőr túl mélyre hatolt.

– Ma este elmegyek. Soha többé nem fog látni. – Ujjaimat a vékony matracba vájtam.

Julieanne leengedte a kezét, és megfordult.

– Köszönöm. A szívem legmélyéről – suttogta, majd hallottam, ahogy a sarkai kopognak a folyosón.

Napokkal ezelőtt meglőttek, de abban a pillanatban haltam meg.

* * *

~Becca~

A kórház szörnyű hely volt a gyógyuláshoz. Ha a gonoszoknak nincs nyugta, akkor én voltam az ördög. Próbáltam rávenni Henryt, hogy hozza vissza Nixet a szobámba, de ő folyton hárított. Miután már tudtam használni a fürdőszobát, és bátorítottak a sétálásra, megpróbáltam egyedül megkeresni a szobáját. Szerencsére egy csontváznak tetovált ember remek támpont volt az embereknek. Amikor megtaláltam a szobáját, üres volt. Nem jött el hozzám. Mármint, biztosan eljönne hozzám, nem? Henryn keresztül tájékozódtam, hogy jól van-e, de már nem kapott választ Animaltól.

Anyám folyamatosan Quinnt erőltette rám. És nagyon kedves volt. Képes volt elintézni a kihallgatást az ágyam mellől, és biztosított róla, hogy amit tettem, az önvédelem volt. Még több bizonyítékuk volt arra, hogy Nix apja minden szempontból szörnyű ember volt. Nix eltűnése meghiúsította a kihallgatását. És vele együtt Animal is köddé vált.

Napról napra jobban lettem, mígnem már csak egy új, dohányzósan rekedt hang maradt vissza. Visszamentem a lakásomba, annak ellenére, hogy anyám rávette a főbérlőmet, hogy engedje felbontani a bérleti szerződést. Csütörtökön visszamentem anyámmal a kórházba, hogy meghallgassam a vizsgálatai eredményét. Henry a váróteremben volt, ahogy ígérte. Alton is ott volt, és emiatt egy kicsit jobban tiszteltem őt. Anyám annyira aggódott értem, hogy a vizsgálati eredmények másodlagosnak tűntek. De számomra nagyon is valóságos volt, amikor együtt ültünk az orvosi székben. Természetesen megjegyzést kellett tennie a zúzódásaimra az orvosnak. Sál volt rajtam, de az arcom még így is látszott. Azt mondtam neki, hogy autóbalesetem volt, mert így egyszerűbb volt. És ezzel továbblépett.

– Első stádium. Van némi szóródás a nyirokcsomókban és egy kis tumor.

Megöleltük egymást. Az orvos türelmes volt velünk. Millió kérdést tettünk fel, és anyámmal felváltva fogtuk az iPadet, amely rögzítette a férfi minden szavát. Javasolt egy ütemtervet a kezelésre, ami nagyon tipikus volt, de megterhelő volt, ahogy próbáltuk megemészteni az egészet. Anya kemoterápiát és sugárkezelést is kapna. Aztán műtétre kerülne sor, hogy eltávolítsák a rákos sejteket és a daganatot. Majd még több vizsgálatot végeznének rajta, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy mindet sikerült kivenni. Aztán, jó eredményeket feltételezve, megkezdődhetett a helyreállító folyamat.

Az orvos eltökéltnek tűnt, hogy anya mindent legyőz. Adott néhány nagyszerű, felemelő adatot, ami egy kicsit megnyugtatott minket. A korán felfedezett mellrák nagyon jól kezelhető, és anya daganata elég kicsi volt ahhoz, hogy sokszor kimondja a "biztató" szót.

Amikor beléptünk a váróterembe, én Henry-t, Alton pedig anyát ölelte át. Hallottam, ahogy a halk suttogására így válaszolt: – És ha nem lesz hajad? Akkor még szebb leszel. Semmi sem állja útját ennek a gyönyörű arcnak.

Henry és én összenéztünk. Ez jó hír volt. Legalább anyának volt egy pasija, aki nem volt egy bunkó segg.

A padlót néztem, amikor rájöttem, hogy nem oszthatom meg az információt Nixszel. Amikor felemeltem a fejem, elkaptam anyám tekintetét, és mosolyt erőltettem magamra. Ma az ő napja volt.