41 - 42. fejezet

 

41.

KÍVÁNSÁGOK

Fenix

Fordította: Jane

Tudtam, hogy vadászni fognak rám. Ennyire egyszerű volt. De egyelőre mérföldekre voltam a tábortól. Megigazítottam a visszapillantó tükröt és szembenéztem magammal. Legyőztem az összes démonomat. Nos, az elsőt Becca segítségével. Még mindig láttam az árnyékukat a tükörképemben, és valószínű, hogy soha nem fogok tudni teljesen megszabadulni tőlük.

A telefonom rezegni kezdett, ezért elővettem. Animal.

Biztos örülne, ha tudná, hogy nem dolgozok többé Feybinek. Úgy vélte, hogy önostorozás, de csak egy kis részben volt az. Kilencvennyolc százalékban azért tettem, hogy megtudjam, mit tud Feybi. És a megérzésem, hogy köze volt Christina elrablásához, beigazolódott a férfi saját szavai által. Ez egyezett azzal a ténnyel, hogy nagy összegű átutalásokat találtam az ellenségei számlájára. Feybi azért fizette őket, hogy bántsák az unokáját, hogy engem előcsalogassanak a rejtekhelyemről.

Találkozzunk az 51 mérföldkőnél a Willows Roadnál. Tudod, hogy hol van?

Tudtam. Volt egy tetoválásom, ami azt az éjszakát jelképezte, amit annak az útnak a szélén töltöttem. Gyanús volt. Nem Animalt gyanúsítottam bármivel – ő mindig megvédett engem –, hanem a helyszín. Ez nem lehetett. Tudott a fogadalmamról, arról, hogy távol tartom magam Beccától. Hogy milyen nehéz volt figyelmen kívül hagynom a különböző felületeket és módszereket, amelyekkel követhettem. Mostanra iszonyatosan kigyúrtam magam, mert mindig edzettem, amikor csak késztetést éreztem arra, hogy lecsekkoljam őt. Le kellett foglalnom a kezeimet valami mással.

Tizenöt percbe telt, mire a réthez értem. Megláttam Animal terepjáróját, ami azonnal meglódult, ahelyett, hogy megvárt volna. Éppen követni akartam, amikor megkaptam az sms-t.

Itt van, tesó. Érted, miattad.

Bámultam a szavakat, reménykedve, bár nem lett volna szabad. Megfordultam és a dombunkra néztem. A domboldalunk, ami tele van kívánságokkal. Bolyhos pufi gömbök voltak mindenhol. Egy teljes életciklus volt, és most újra itt voltam.

Egy lány állt a domb közepén, háttal nekem. Bőrnadrágot és fűzőt viselt. Nagyon nem Becca-szerű, legalábbis akkor nem, amikor nem a Meme's-ben dolgozott.

A haja hosszabb volt, és mindenféle színű melírozás volt benne.

Ez nem lehetett ő. Talán ez volt Animal kibaszott terve arra, hogy rávegyen, lépjek tovább. Félreálltam és kiszálltam, becsaptam a terepjáró ajtaját. A lány nem mozdult. Még mindig háttal állt nekem.

Nem kellett volna maradnom, de Animal itthagyta nekem ezt a lányt, mint egy áldozati bárányt.

– Hé! – Tudtam, hogy nem kiabáltam elég hangosan, mert tartottam attól, hogy ki lehet az. Soha nem fogok készen állni arra, hogy bárkit Becca helyére engedjek. Az életem, ami maradt belőle, neki szenteltem. Felsétáltam a dombra, amíg karnyújtásnyira nem voltam a lánytól. Lassan megfordult, és azon kaptam magam, hogy visszatartom a lélegzetem. Mi történt?

Aztán tátva maradt a szám. Levegő után kapkodtam, majd térdre estem.

Becca volt az. A haja más volt. Más volt az aurája. De legfontosabb, hogy tetoválás volt rajta. Az én gyönyörű Beccámnak a fél arca tintával volt borítva, egy világosszürke koponya körvonalaival.

Egy tetoválás.

Az én tetoválásom.

– Ó, Istenem.

~Becca~

Ritkán féltem még ennyire, mint most. Sem Nix apja előtt, sem akkor, amikor befeküdtem Lauren szakértő kezei alá e miatta tetoválás miatt. Talán, amikor vártam anyám műtétjére, az volt az egyetlen ijesztőbb esemény.

Ha nem értette, miért tettem, akkor minden hiábavaló volt. Ha visszautasít most, akkor ez a pillanat egy örökkévalóságig bele fog égni a retinámba.

Térdre rogyott előttem. Mintha imádkozott volna hozzám – vagy értem.

Vártam, hagytam, hogy a tintám beszéljen helyettem. És azt hiszem, elég hangosan szólt hozzá.

Nagyobbnak, szélesebbnek tűnt. Keményebbnek. Mintha börtönben lett volna. Talán ott is volt. Megérintettem az arcomat. Szédültem, annyira hevesen vert a szívem.

– Ne takard el, kérlek – kinyújtotta felém a kezét.

Leengedtem a kezemet. Úgy éreztem, mintha a tinta meggyulladt volna. Mintha elbűvölte volna a látvány, vagy talán elborzadt tőle. Nem tudtam, és utáltam ezt az érzést.

– Mit mondott az anyád? – kérdezte, és megragadta a kezem.

– Nem látta – vonogattam a vállamat. Szó szerint áthúztam a jövendőbeli terveit, ami engem illetett. A haj, a bőrviselet és a tetoválások. Pontosan olyan voltam, amitől mindig is rettegett. És ezt a csatát még meg kellett vívnom vele.

– Egyébként jól van? – A szemében felsejlő gyengédségtől könnybe lábadt a szemem. Bólintottam.

Felállt, és kitárta előttem a karját.

– Örülök.

Vártam egy pillanatig. Nem akartam jótékonykodó szeretetet. Most már sokkal erősebb voltam. Részben az elvesztése iránt érzett mély fájdalom miatt, amit el kellett viselnem.

De túlságosan csábító volt, hogy újra érezzem az otthon, a biztonság érzését. Közelebb léptem és ő átölelt.

– Szerelmem.

Ellöktem magamtól, és úgy éreztem, mintha cementből emelném ki magam, mert maradni akartam.

– Mit mondott neked Animal? –  Megérinteni őt olyan érzés volt, mintha egy kőtörő kalapáccsal csaptak volna le rám. Szerkezeti, tartási szempontból meggyengített.

– Azért jöttem, mert azt mondta, hogy jöjjek ide. Még a nevedet sem említette. – Kitárt karokkal állt, mintha ez idáig is csak rám várt volna, hogy a mellkasához szorítson. – De tudtam, hogy te vagy az. Muszáj volt. Semmi más nem számít.

A szél felerősödött, enyhe szellő, amely úgy tűnt, igencsak kedveli ezt a domboldalt. Addig kavargott, míg fel ne kapott a levegő pár pitypang pelyhet és el nem repítette őket a nagyvilágba. Egy újabb felfordult hóvihar.

– Miért csináltad ezt? – Végigsimított az ujjaival a halántékomon, le az arccsontomra, végül az államra.

Csak az arcomat érintette, de az egész testemen érezte a simogatásokat.

Egy koponya tetovált mása, természetesen.

– Hogy ne legyél egyedül. Még ha soha többé nem lehetnék veled, nem akartam, hogy magadra maradj – mondtam és lenéztem az ütött-kopott motoros csizmájára. – Soha nem akartam, hogy egyedül legyél.

 – Egy pillanatra sem érdemellek meg. Egy kibaszott percre sem. Ez annyira sok. Túlságosan is.

 Néztem, ahogy az ádámcsutkája fel-le mozog, ahogyan nagyokat nyelt.

Elutasítás. Mindent erőmmel azon voltam, hogy elrejtsem a csalódottságot, ami végigáradt rajtam.

– Nem, nem, ne zárkózz el! Kérlek, ez a leg... a leghihetetlenebb... Én nem vagyok alkalmas arra, hogy ítélkezzek. Ez az. Te magad. Becca, szeretlek. Ez sosem változott. Megtiszteltetés, hogy osztozhatok veled egy ilyenben. – Ámulattal az arcán simított végig az arcomon. – Hogyan sikerült a világ legszebb nőjét valahogy még szebbé tenned? Kérlek. Soha nem hagytalak volna el, nem is hittem, hogy képes vagyok rá. De az anyád kedvéért…

Kezdett beszivárogni. Nem utasított el. Tisztelt engem.

– Ez így okés? – Az arcomra mutattam.

– Nem, ez soha nem volt csak „okés”. Csodálatos vagy. – Közelebb jött. – Megcsókol…

Bólintottam. Itt voltam. Nixszel.

A pitypangok voltak a tűzijáték, a szentjánosbogarak pedig a feloldozás.

Az ajkai és az engem átölelő karjai rádöbbentettek, hogy az emlékeim hibásak voltak. Nem engedtem meg magamnak, hogy emlékezzek, milyen intenzív, perzselő volt az érintése, hogy a figyelme teljesen miszlikbe aprított.

A koponya, ami ott ékeskedett fél arcomon, erről tett tanúbizonyságot. Nix jelenlétének. Már nem csókolta az ajkaimat, hanem a tetovált oldalamat kezdte el kényeztetni.

– Miattam. Hogy ezt értem tetted. Miért mentem el valaha is? Tudtam. Ismertelek téged.

Felé ugrottam, és ő elkapott. Szédültem, megrészegültem attól, ahogy összefonódtunk.

– Majdnem belehaltam a hiányodba.

– Ó, Istenem. Csak egy kibaszott szellem voltam. Becca. Szeretlek. A tiéd vagyok, még akkor is az voltam, amikor nem voltam melletted.

Megérintettem a tetoválásait, majd a hüvelykujjamat az alsó ajkára tettem, aztán megszólaltam.

– Ha nem tudtad volna eddig, akkor tudd, hogy őrülten szerelmes vagyok beléd. És inkább lennék itt, mint bárhol máshol. De az apád, lelőttem... – Hogy kérhettem bocsánatot emiatt? Tudtam, hogy mindkettőnk védelmében tettem. Olyan tisztán tudtam, mint a saját nevemet. De Nixet árvává tettem. Újra megszorítottam. Ahogy kinyitottam a szemem, három terepjárót láttam a távolban, gyors tempóban közeledni. Porfelhőt hagytak maguk után, ahogy száguldottak. – Nix, azok a barátaid? – Mutattam a távolba.

Néztem, ahogy az arca nyitott és szeretetteljesből, zárttá és gondterhelté válik.

– A terepjáró. Persze, lenyomozták. Menjünk.

Nix megragadta a kezem, és futni kezdtünk lefelé a dombon. Nem tudtam pontosan, hogy mi elől menekülünk, de amíg együtt voltunk, addig hajlandó voltam bármire.

~Nix~

Nem vehették el tőlem. Most nem. Magam mögé húztam. Átugrottunk a kis sáncon, ami a vízelvezetéshez szolgált. Kinyitottam az ajtót, bemásztam előre, és beindítottam a kocsit, amint a lábam a pedálokon volt. Becca becsapta maga mögött az utas oldali ajtót, és elindultunk.

– Felhívnád Animalt a telefonomról? – A zsebembe kotorásztam, és átadtam neki a készüléket. A zárolt képernyőre nézett, várta a kódot. – 0615. A születésnapod.

Figyeltem a mosolyt az arcán, és a szent elhatározásom, hogy biztonságban tudjam, csak még határozottabbá vált. Vele lenni olyan volt, mintha hideg vizet öntöttek volna rám. Mintha elevenen égtem volna eddig, aztán hirtelen megmenekültem.

Közel húztam magamhoz. Csókolóztunk, miközben hallgattuk, ahogy a telefon kicsöng.

– Bébi, ez gyorsan ment. Fel kell íratnunk neked egy kis Viagrát? – Nevetni kezdett, és az elmúlt egy évben először engedtem magamnak, hogy átéljem az örömöt.

Egy lövés pattant le a hátsó ablakról, és arra kényszerített, hogy koncentráljak.

– Eléggé élessé vált a helyzet. Emlékszel a legutálatosabb fickónkra?

– Feybi? – kérdezett rá Animal.

– Igen, mondjuk úgy, hogy lejárt a szerződésem, és nem fogadják el a két hét felmondási időmet. Ráadásul az egyik golyóálló járművüket vezetem.

Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Ezek a terepjárók mind golyóállóak voltak, de ha a helyükben lettem volna, akkor biztos valami olyannal próbálkoznék, ami képes lenne átütni a páncélzatot. Triggernek gyorsan eszébe kellett volna jutni, hiszen tőlem tanult.

– Értelek, édesem. Juss el a régi raktárépületig, és én ott leszek, fedezlek. De azt a GPS nyomkövetőt valahogy le kell pattintanod.

Animal sok szerencsét kívánt, és azt mondta, hogy el kell intéznie néhány hívást, ez az egész olyan volt, mintha egy vasárnap délutáni laza csevej lenne.

Beccára néztem.

– Át kell csúsznod, és átvenni a kormányt, szépségem. Hacsak nem tudod, hogyan kell feltörni a jármű számítógépét?

Komolyan kérdeztem, mert nem tudtam, hogy esetleg milyen képességeket sajátított el, míg nem voltam vele. Megrázta a fejét.

Becca és én egy szörnyű gázpedálos Twister játékot játszottunk, miközben igyekeztünk az úton tartani a terepjárót. Ahhoz, hogy eljussunk a régi raktárhoz, át kellett kelnünk két autópályán és néhány mellékutcán.

Megigazította a visszapillantó tükröt, és elhelyezkedett a vezetőülésben. Nem éreztem sebességcsökkenést. Az arcomba nézett.

– Mi az? Nem tartom be sebességkorlátozást. Perelj be, ha nem tetszik!

Becca rohadtul tudta, hogy mit csináljon, ami arra utalt, hogy akkor is beletaposott a gázba, amikor éppen nem üldözte őt három gyilkosokkal teli terepjáró.

A kesztyűtartóban találtam egy csavarhúzót, és nekiestem az információs panelnek. Megmondtam Beccának, hogy milyen utakon kell mennie, és rohadtul jól csinálta, ahogy terepjárót észveszejtően gyors sebességgel a megfelelő irányba terelte. Bármennyire is jó vezetett, a lövöldözés idegőrlő volt. A fém golyóálló volt, de a gumik nem. Szerencsére a gumikat nagyon nehéz volt eltalálni.

Ráhajtott egy összefutó rámpára, és odakaptam a kormányhoz, hogy segítsek neki egyenesbe tartani a járművet.

– Remekül csinálod, szerelmem. Csak így tovább. –  Sikerült levágni a tartozékokat anélkül, hogy a nélkülözhetetlen dolgaink számára az áramellátását megszüntettem volna.

 – Oké. – Láttam rajta a feszültséget. Megismételtem neki az útvonalat, majd megpróbáltam felkészíteni arra, ami ezután következett.  – Át fogok mászni hátra, és megnézem, van-e valami fegyverünk. Szeretném, ha kinyitnád a tetőablakot. Azt hiszem, a kezelőpanel a rádió mellett van. És aztán a pokol tüzét is megnyitom a mögöttünk lévő rohadékokra. Menj a raktárhoz, bármi is történik, rendben?

Becca bólintott.

– Úgy célozz és intézd el őket, hogy együtt jussunk el oda, rendben?

Éreztem, hogy mosoly húzódik az ajkamra.

– A fenébe is, Becky. Átkozottul forróvérű vagy, mi?

– Ne hívj Beckynek! –  Miután kinyújtotta rám a nyelvét, az útra koncentrált, miközben két kézzel babrálta a konzolt.

Az ülések mögött néhány mesterlövészpuskát találtam. A célnak megfelelőek voltak. Visszamásztam előre, és a csukott napfénytetőre pillantottam.

– Azt hiszem, ehhez elvágtad az áramot – mutatott a tetőre.

– Készülj fel, hangos lesz. – A puskát a tető felé irányítottam.

– Hé, nem akarlak félbeszakítani, de nem azt mondtad Animalnak, hogy ezek golyóállóak?

Becca rám nézett a visszapillantó tükörből. Igaza volt.

– Ha igazad van, akkor igazad van.

 A napfénytetőre néztem, és láttam egy kézi kapcsolót, de mielőtt megnyomhattam volna, a bal hátsó kerekünket kilőtték. Becca ide-oda farolva próbálta az úton tartani a kocsit, és végül képes volt annyira irányítania a járművet, hogy mozgásban maradtunk.

Összeszedtem magam, és megnyomtam a napfénytető gombját.

Most már kellett egy kis kárt tennem bennük, mert nem számított, milyen gyorsan tudott Becca vezetni, ezek után az ő járműveik gyorsabbak lesznek.

Kétszer is ellenőriztem, hogy az első puska meg van-e töltve, majd kiemelkedve az autóból, lőni kezdtem. Amikor már a tetőn ki tudtam támasztani a karjaimat, rácéloztam a SUV-ra, ami a falkát vezette. Először a rácsot, majd a napfénytetőt, és az utolsó lövésemmel az első kereket találtam el. Tudtam, hogy milyen nehéz volt ezt kivitelezni, mert a szakmán belül én azon kevesek közé tartoztam, akik képesek voltak erre a manőverre. A vezető terepjáró legurult az útról. Becca jobb sofőr volt, mint az a szarházi, és ettől egy kicsit begerjedtem.

Becca. Ott volt velem. Egy koponya volt tetoválva az arcára. Még akkor is, amikor fegyvert fogtam Feybi seregére, széles, bugyuta mosoly ült ki az arcomra. Ezerszer inkább élném túl vele ezt az egészet, minthogy még egy napot nélküle töltsek el.

A második terepjáróban két lövész volt, és vissza kellett csúsznom a kocsiba, hogy összeszedjem magam. Becca kiabált, amikor vissza akartam mászni.

– Maradj lent!

Kinéztem a szélvédőn, és éreztem, hogy a szívem úgy zuhan a gyomromba, mintha hullámvasúton lennénk. Elengedte a kormányt, és ezzel átszáguldottunk a szalagkorláton, ami valósággal leszakította a SUV elejét.

– A picsába! – Megragadtam a biztonsági övet, és megbizonyosodtam róla, hogy a puska csöve lefelé irányul.

Egy egész lehajtót vágott le ezzel a manőverrel, amivel könnyedén két percet nyerhettünk. Megdöbbentett, hogy a terepjáró még mindig gurult, amikor a gázra taposott az utolsó útszakaszon. Még két kanyar, és már a raktárban leszünk, bármihez is vezessen ez. Majd akkor aggódom emiatt, amikor odaértünk.

A hátsó ablakot figyeltem. A második terepjáró közelebb volt, mint gondoltam. Lekapcsolták a fényszóróikat, ami okos dolog volt tőlük, mert így nehezebb volt rájuk célozni.

Becca keményen balra, aztán jobbra fordult.

– Azt hiszem, ismerem ezt a raktárt. Ez pedig egy rövidebb út odáig.

Ezen a ponton már csak bíznom kellett benne. Becca ki-be kanyargott a parkolók között, amikről nem is tudtam, hogy össze vannak nyitva. – Erre megyek, hogy elkerüljem a lámpákat a csúcsforgalomban.

– Olyan átkozottul okos vagy. És dögös. És szexi. Hiányoztál.

Most nem a szerelmi vallomások pillanata volt, de láttam egy kis mosolyt az arcán. Még mindig a nyomunkban voltak, de csak találgatni tudtak, hogy merre megyünk, mivel nem ismerték ezt a labirintust úgy, ahogyan Becca ismerte.

Még két éles kanyar, és máris a raktárépület nyitott ajtaja felé tartottunk. A kerékperem szikrákat szórt és szörnyű hangokat adott ki.

Nem voltam biztos benne, hogy Animal már megérkezett-e, de amint bejutottunk az ajtókon, azonnal becsukódtak mögöttünk.

Sötétben voltunk. Csak Becca zihálását hallottam, és a saját szívverésemet. Animal, az általunk ismert módon kopogott a kocsi oldalán. Ez még az otthonban töltött közös időnkből maradt ránk. Akkoriban ez volt a mi különleges kódunk.

– Ez Animal – mondtam Beccának.

– Oké – Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a vállát. Puha volt. Hogyhogy nem emlékeztem, hogy mennyire puha volt a bőre? A kezemet az ajkaimmal helyettesítettem, és egy morgás lett a jutalmam. Kemény voltam, mint egy kibaszott gyémánt.

A vezető ajtó kinyílt, és Animal a mobiljával világított nekünk.

– Becca kisasszony, erre tessék. Az ön része ebben a menekülésben most véget ért.

Kiszálltam, most, hogy már volt némi fény, ami megkönnyítette a dolgom.

– Hol vannak a barátaink?

Animal elmosolyodott.

– Néhányan tartoznak nekem pár szívességgel. Mondjuk úgy, hogy ezek az emberek nem fognak többé zaklatni téged.

Néhány belső lámpa felkapcsolódott. Több volt, mint néhány ember. Fegyveres embereket láttam az árnyékban megbújni és beolvadni. Valami éppen történt a parkolóban, amihez lövések áradata is társult.

– Visszatértél, bébi. Jól vagyunk. – Animal erősen megveregette a hátamat, én viszont ölelésbe vontam a hatalmas férfit.

– Kösz, haver.

Betessékelt minket a saját terepjárójába.

– Elmegyünk. Remélem, nem ragaszkodsz annyira ehhez a helyhez, mert lehet, hogy már nem fog állni, mire befejezik.

Alaposabban körülnéztem. Legalább harminc fickó lehetett itt, mindegyikük tetőtől talpig feketében. Mint egy gerilla hadsereg.

– Ez a családi vállalkozásod? – kérdeztem Animaltól, miközben olyan közel bújtam Beccához, amennyire csak tudtam. A vállamra hajtotta a fejét. A visszapillantó tükörben elkaptam Animal elégedett arckifejezését.

– Egy része. Nem tudhatsz mindent, ami velem történik, Csonti. Embereket állítottam rá Emberre és Christinára. Meg fogunk mindent oldani.

Becca a mellkasom közepére tette a kezét.

– Hová megyünk?

Animal mélyen felnevetett, mielőtt válaszolt volna.

– Haza.

 42.

ÉS AKKOR

Fenix

Fordította: Jane

Ő volt a mindenem. Hatalmas hiba volt, hogy távol tartottam magam tőle. Szörnyű, elmebajos szakadás a valóságban. Ezért éreztem magam olyan szarul, mert azzal, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot, azt jelentette, hogy már nem voltam élő, emberi.

Megmentett aznap, amikor anyám meghalt, és én elhagytam őt, amikor megszabadított az apámtól. Animalnak nyilvánvalóan komoly kérdései voltak, amikre válaszokat várt, de semmi másra nem tudtam nézni, csak rá.

Becca félbeszakított, és megkérdezte, hogy nem bánom-e, ha bemegy a szobámba, ameddig mi beszélgetünk. Nem akartam, hogy elmenjen. Megcsókolta az arcom, és elsétált. Animalnak kétszer kellett csettintenie, hogy ránézzek.

– A riasztók be vannak kapcsolva. A kapu zárva. A helyzet a raktárban megoldódott. Velem vagy, édesem?

Összeszorult a mellkasom, amikor nem láttam őt. Nagyon sok mindent kellett bepótolnom, a sok elmulasztott időt. Kényszerítettem magam, hogy Animalra nézzek, mert amiről beszélt, az fontos volt Becca biztonsága érdekében.

– Mi van a lakásával?  – A pultnak támaszkodtam, bár úgy éreztem, mintha az egész testem zizegett volna.

– Ketten vannak ott. – A szemközti pultnak támaszkodott telefonját maga előtt tartva.

– Összesen hányan vannak? –  Valahogy az volt az érzésem, hogy Animal mindenféle embert mozgósított.

– Épp elegen, bébi. Ameddig te leléptél, hogy önmarcangolva feláldozd magad, addig én intéztem a dolgokat. Magunkért – mondta, és becsúsztatta a telefonját a farmerja zsebébe

– Amit ma tettem, annak következményei lesznek.

 Animal elmosolyodott.  – Remélem is.

– Kivégeztem Feybit, és a tűz, amit okoztam a telephelyen, valószínűleg kinyírt még pár embert.

Animal ragaszkodott hozzá, hogy hallani akarja a részleteket, majd megállított, hogy elmondja, mennyire kibaszottul tökös húzás volt, hogy ilyen hosszan kivártam és végül a kedvenc piájával nyírtam ki a rohadékot.

– Szóval, egy egész királyságot építettél fel az elmúlt évben? – Azokra a férfiakra gondoltam, akik megjelentek a raktárnál és azokra is, akiket szétszórt városszerte.

– Nem, Csonti. Azóta toborzom az embereket, amióta összeismerkedtünk. A kapcsolatokról szól és arról, hogy néha meg kell tenni egy-két szívességet. Eddig te folyton embereket mentettél meg, én pedig embereket toboroztam arra, hogy megvédjenek, mert tudtam, hogy eljön az idő, amikor szükségünk lesz rá. És az az idő ma este jött el. De majd holnap átbeszéljük. Most egy hölgy vár rád – mondta, majd közelebb jött és hátba veregetett. Viszonoztam az ölelését.

– Köszönöm, testvérem. Minden képzeletet felülmúlsz. Az már biztos. Hé, van valaki ráállítva arra a két vén ringyóra? Debra és Helena?

Animal megállt. – Várj, azt hittem, hogy már nincsenek az utcákon.

– Igen. – T és jómagam összehoztunk a csajoknak egy blogot, ahol anonim módon történeteket mesélnének az elmúlt húsz év éjszakai kalandjairól. De ma este nem akartam senkit védtelenül hagyni, és az a két öreg hölgyemény eléggé alacsonyan volt a prioritási listáinkon.

Animal elővette a telefonját. T ott volt Helenával és Debrával.

– T is neked dolgozik? – Összeöklöztünk Animallal, és a fiatalkori kézfogásunkat használtuk.

– Nem, amolyan fél munkakapcsolatban vagyunk, vagy valami hasonló. Magányos farkas, de bízok benne. Ha valakinek az oldalára kell állni, akkor biztos vagyok benne, hogy az a miénk lenne – mondta és játékosan fenékbe billentett. – Most már húzzál el, de komolyan. A tököd már lassan egy éve fájdalmasan tele van.

A lépcső fele intett, én pedig mosolyogtam és tettem, amit kért.

Becca.

~Becca~

Nix ágya szélén ültem szemben azzal a fallal, amelyre egy hatalmas koponya volt festve. Az emlékek, arról az alkalomról, amikor legutóbb itt voltam, nagyon távolinak, ugyanakkor nagyon élénknek tűnnek. Kezdtem ideges lenni, hogy ennek az éjszakának még nincs vége. Főleg azért nem, mert biztos voltam benne, hogy aminek szemtanúja voltam, az nem egy egyszeri alkalom. Quinn biztos eldobta volna az agyát, ha látta volna, hogy úgy vezetek, mint egy eszelős.

Kopogtatást hallottam, és nem tudtam, hogy mit is kellene mondanom.

– Itt vagyok – válaszoltam végül.

Nix kinyitotta az ajtót. – És valóban itt vagy. Hála Istennek!

Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Szerelmem jelenék ékes bizonyítékával az arcomon még mindig bizonytalannak éreztem magam. Vajon volt más nővel? Nőkkel? A torkom kiszáradt, amikor letolta a kapucnit a fejéről, majd levette a fehér pólóját és a sarokba hajította. Olyan közel jött, hogy már meg tudtam érinteni.

– Esélyem sem volt megköszönni – mondta, miközben letérdelt, mellkasa a lábaim közé szorult.

Megérintettem az arcát. Mennyi éberálmom volt ezzel az arccal, hogy itt legyen, testközelben. Előredőltem és megcsókoltam a homlokát, majd ajkaimat a halántékára csúsztattam és oda is csókot nyomtam.

Lehunyt szemekkel térdelt némán, olyan volt, mintha egy kismadár lennék, aki rászállt egy buktató drótra, mintha veszélyes lennék számára. Lassan és kábultan nyitotta ki a szemeit.

– Köszönöm, hogy megölted az apámat.

Ez ledöbbentett egy kicsit.

– Nem tudtam, hogy bocsánatot kellene kérnem, mert végeredményben árvává tettelek.

Megfogta a csípőmet.

– Nem, egy királlyá tettél. Soha ne kérj bocsánatot. Számomra te egy igazi angyal vagy, mert csak az ő halála hozta meg számomra az igazi békét. És ami még ennél is fontosabb, hogy hittél bennem annyira, hogy… – mosolyogni kezdtem, amikor ujjait végighúzta a tetoválásomon.

– Te nekem az örökkévalóságot jelented. Tudatni akartam a világgal, hogy a tied vagyok – mondtam, és elfordítottam a fejem, csókot lehelve az ujjaira.

– Már gyerekként is tudtam, hogy a végzetem része vagy – válaszolta és a hajába túrt. – De el kell mondanom valamit. Nagyon sok embert megöltem, nem akarok előtted titkolózni, megérdemled, hogy tudd az igazságot.

– Mindketten gyilkosok vagyunk – mondtam ki a nyilvánvalót. Egyetlen kérdésem volt, de abban minden benne volt. – El kell mondanod, hogy miért mentél el. Vártam rád.

Láttam a gyönyörű arcán, ahogy hezitál.

– Csak mondd el – kértem, miközben féltem, hogy a válasza mindent meg fog változtatni.

– Megígértem anyádnak, hogy békén hagylak – mondtam és felnézett rám. – Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha is tettem.

Megkönnyebbülés. Düh, természetesen, mert az, hogy miután megöltem az apját, ő faképnél hagyott, teljesen felemésztett.

– Megbocsátok. – Ez a férfi annyi bűntudatot hordozott magában, és én képtelen voltam felszabadítani őt a legtöbb alól, de ezt az egyet megtehettem érte.

– Ilyen gyorsan? Csak így? – kérdezte megdöbbent tekintettel.

– Természetesen, hiszen rólad van szó.

Megragadtam a karjait és felhúztam, mert azt akartam, hogy körülöleljen a jelenléte.

– Figyelj! Csak, hogy tudd, visszatérhetsz az életedhez, sminkkel el tudod rejteni a tetkót. Nem szeretném, ha csapdában éreznéd magad.

Bólogatni kezdtem.

– Értem, hogy mit mondasz, de inkább halnék meg ebben a pillanatban a karjaidban, mintsem éljek száz évet nélküled.

– Rendben, akkor ezt tisztáztuk is.

A tekintet felfedte, hogy mennyire boldog. Végigsimítottam a mellkasán, kezem a szív tetoválása fölött állapodott meg. Egy új név volt rajta, Christina.

– Valaki új? – kérdeztem, és annak ellenére, hogy nem akartam féltékeny lenni, mégis az voltam. És akkor elkezdte elmesélni a kislány történetét, akit megmentett, és hogy mennyire a saját felelősségének érezte, hogy biztonságban tartsa. Majd megmutatta az alkarjára tetovált pónit. A mellkasán komplikált minták futottak, így nehéz volt felfedeznem a pitypangot, de végül Nix megmutatta a sok apró pelyhet, ami szétszórva beterítette a szívét. Ez a tetoválás elég réginek tűnt.

– Ezt biztosan már korábban csináltattad – mondtam, és ajkaimat a virágra nyomtam. Éreztem, ahogy kifújj a levegőt.

– Igen, több, mint egy éve. Engem neked szánt a sors.

Ahogy kimondta a szavakat, olyan volt, mintha el sem tudta hinni, hogy ez a beszélgetés tényleg megtörténik, és ez megérintette a szívem. Azt akartam, hogy érezze a szeretetet, a szerelmet, amit az odaadásom ébresztett fel benne.

Kezei rátaláltak a fűzöm madzagjára és meghúzva azt, lazán lecsúsztatta a csípőmön. Lerúgtam a cipőimet, majd kicsatoltam a nadrágomat, és Nix segített kilépni belőle.

Ujjai végigsiklottak a bokámtól a nyakamig, birtokba vett és csodálattal nézte a színfoltokat, amelyeket a távollétében szereztem.

Arra várni, hogy újra így állhassak előtte, majdnem olyan jó volt, mint érezni, ahogy hozzám ér. Azonnal behajlítottam a térdeimet, mert még többet akartam belőle.

– Türelmetlen – mondta inkább csodálattal, mintsem dorgálóan. Ahogy a vállait markoltam, szóvá tettem neki, hogy erősebbnek tűnik, mint korábban. Szélesebbnek. Az izmai jobban ki voltak dolgozva szemmel láthatóan és érintésre is.

– Edzettem, amikor hiányoztál mellőlem, és az nagyon gyakran előfordult.

Kezei a lábaim közül felfelé kúsztak a gerincem mentén, mellkasunk összeért.

– Úgy gondolom, hogy a hiány nem elég erős vagy kemény szó ahhoz képest, hogy mit éreztem.

Gondtalan volt és együtt voltunk, a szívem zizegve verdesett attól, hogy ilyen közel volt hozzám. Homlokát az enyémhez nyomta.

– Igen, de tudok valamit, ami jelen pillanatban elég kemény. – Azzal előre döntötte a csípőjét és az, amit felajánlott, morgásra késztetett.

– Talán nem kellene várnunk. – Megcsókoltam a nyakát, fogaimmal meghúztam a finom bőrét. Türelmetlen voltam. Megváltoztam, mióta legutóbb együtt voltunk, és ezt az oldalamat is meg akartam neki mutatni. A magabiztost, az erőset.

Nix hátrafelé tolt, míg a lábaim az ágyba nem ütköztek. Lefeküdtem, míg ő levette a maradék ruháját. Ott állt előttem, még fenségesebben, mint valaha. Tudtam, hogy mit akarok. Felnyúltam és irányítottam őt, hogy térdeljen a mellkasom fölé. A farkát a melleim közé tettem, és összenyomva őket teljesen beburkoltam őt. A makkja a szám előtt volt, így a nyelvemmel kényeztetni kezdtem, mialatt ő előre-hátra ringatta a csípőjét. Kezei engem kerestek, miközben kényeztettem őt, amennyire csak tudtam az adott pozícióban. Káromkodott és a nevem mantrázta. Folyton megérintette az arcomon díszelgő tintát, mintha emlékeztetni akarta volna magát, hogy valóságos. Aztán hirtelen megállt.

– Meg kell kóstoljalak.

Villámgyorsan megfordult fölöttem, és a szája azonnal a puncimon volt, miközben én szopni kezdtem a farkát.

Nem álltam készen a rohamra, amikor az ujjai és a nyelve egyszerre vette kezelésbe a testem. Hangosan felnyögtem, amikor az érzések kezdtek elönteni. Minden izmával igyekezett nem rám nehezedni. Én meg azzal küzdöttem, hogy ne élvezzek el, így minden figyelmem rá irányítottam, simogatni, masszírozni kezdtem minden elérhető felületét.

Azt hittem, hogy abbahagyjuk, hogy megfordul és bennem fog elélvezni, de mindketten nagyon messze jártunk az érzékek földjén. Rekedten figyelmeztetett, hogy közeledik az orgazmushoz, de figyelmen kívül hagytam. A szívás és a nyelvem körkörös mozdulatai, kombinálva a heréi simogatásával, átlendítették a peremen. A számba élvezett és én lenyeltem minden cseppjét, nem hagytam abba a szopást, míg az orgazmus végig nem söpört rajta. Az ágyat püfölte, ahogy az izmai megfeszültek. Az oldalára rogyott, gyönyörű farkát markolta.

– Te szent ég, meghaltam. Ez kicsinált!

Én még mindig lüktettem a vágytól. Lecsusszant az ágyról, elkapta a széket, és az ágy mellé húzta. Megfogta a lábaimat és a nyaka köré húzta őket. A kezei még mindig remegtek egy kicsit, attól, amit műveltem vele.

– Adj egy párnát.

Ez új volt, de bármit megtettem volna, csakhogy megszabadítson a kínzó vágytól. Benyomta alám a párnát.

– Ez. Te. Soha nem foglak elhagyni – mondta és a puncimról az arcomra nézett. És én többet láttam rajta a vágynál. A szemeiből sütött az örökké ígérete.

Nix olyan módon repített a csúcsra, hogy az, amelyet én csikartam ki belőle, egy viccnek tűnt. Amikor már biztos voltam benne, hogy nem bírom tovább, akkor megigazította a lábaimat és megmarkolta a bokáimat. Belém hatolt, és az, hogy ennyi idő után újra magamban érezhettem, teljesen felfoghatatlan volt. A lábai ereje akkor mutatkozott meg, amikor olyan gyorsan és mélyen hatolt belém újra és újra, mint még korábban soha. Elengedte a bokáimat, majd még jobban széttárta a lábaimat, ezzel engedve, hogy vele együtt mozogjak én is. Érezni a szenvedélyt és a szerelmet egyszerre, igazán fenséges kínzás volt. Nix egyik mellemről a másikra vándorolt, arckifejezése sugárzott. Hátrább tolt az ágyon minden egyes lökésével. Teljesen kicsinált, odavoltam érte.

Talán a testét beborító tinta tette ennyire rohadtul vonzóvá, de lehet, hogy az elszántság, amellyel a közös élvezetünket hajszolta, de biztos, hogy az irántam érzett intenzív érzelmei sokat nyomtak a latban.

Ezúttal majdnem egyszerre jutottunk a csúcsra, miközben ő morogva, én pedig suttogva fejeztem ki az odaadásomat.

~Fenix~

Lenyugtatta az elmémben uralkodó káoszt. A bőre, az illata, a szívverése. Ő volt az én talizmánom. Az én minden kincsem.

Az, hogy újra itt volt velem. Valami határozottan megváltozott benne, mintha lett volna egy átalakulás, aminek nem voltam a szemtanúja. Magabiztosság. Ez a tulajdonsága adta meg neki a kellő bátorságot arra, hogy olyankor is megszólaljon, amikor más befogta a száját, és ez most már ott virított a bőrén, úgy ölelte körül, mint egy szemmel látható aura.

Biztonságban éreztem magam a jelenlétében. Ma este azt mondta, hogy inkább meghalna, mintsem hogy nélkülem éljen. Az iránta érzett megszállottságom most valahogy egészségesnek tűnt. Viszonzásra talált.

Felém fordult, és a domborulatai olyanok voltak, mint egy középkori festmény. Tudtam, hogy Lauren tetoválta a csajomat. A minősége hibátlan volt, és olyan, mint egy védjegy. Többről szólt, mint színválasztásról, hanem az elhelyezésről, ami kiemelte a Becca tekintetében lévő kedvességet, ami az egészet egy mesterművé tette.

A mellkasa közepére tettem a kezem.

– Megmentettél, amikor gyerek voltam. És most, felnőttként, remélem, hogy legalább fele annyira, de meg tudom adni neked azt a békét, amit a te létezésed adott számomra.

Nem volt rá elég szó, hogy el tudjam neki mondani, hogy mit tett értem, hogy elviselhetővé tette a létezést. A francba is, vártam a holnapot, vártam, hogy éljek.

Ő is a mellkasomra tette a kezét, oda, hol a neve volt.

– Megérdemled a jó dolgokat. Az odaadást és minden csepp szerelmet. Szeretném, ha felhagynál az emberek öldöklésével, ha lehetséges. És én is igyekszem a minimumra csökkenteni eme tevékenységet. Tedd, amit tenned kell, de úgy, hogy minden nap haza tudj térni hozzám. És ebből nem engedek.

Éreztem a szívverését. Szorosan magamhoz húztam és átöleltem.

– Érted bármit, szerelmem.

Hallottam a boldog egyetértő hümmögését. Együtt voltunk. Két szerelmes csontváz.