25 - 26. fejezet

 

25.

KEDVENC BECCÁM

Fenix

Fordította: Shyra

A karjaimban tartottam. Az agyamat elárasztotta a sok új élmény, amire emlékeznem kellett. Minden apró részletre. Az ízére. Ahogy káromkodott, mint egy matróz, amikor elélvezett. Ahogy úgy nézett rám, mint egy emberre, nem pedig mint egy bálványra.

Próbáltam kerülni, hogy ránézzek Animalra, de végül kénytelen voltam. A feje fölött, ahogy belecsókoltam a nedves hajába, felvettem a szemkontaktust a barátommal.

Kibaszottul vigyorgott, aztán megint óriási röhögésbe kezdet. Próbáltam nem mosolyogni, de nem sikerült.

Ki kellett derítenem, hogyan talált rám és Beccára.

Elkalandoztam. Becca és én.

Soha az életben nem gondoltam volna.

Az ujjamat az álla alá tettem, felemelve az ajkát az enyémhez. Visszacsókolt, és elmosolyodott.

A szívem majd szétrobbant a mellkasomban. Úgy éreztem, mintha álmodnék. Megérintettem a betakart lábát.

Ő pedig hagyta.

Összeráncolta az orrát, és lehunyta a szemét. Mint egy barátnő. Újra hallottam Animal nevetését.

Felmutattam neki a középső ujjamat.

Behajtott a teherautóval a garázsba, és általában letörölném a motort.

Eszembe jutott, hogy elfelejtettem foglalkozni az esetleges biztonsági felvételekkel, amelyek Beccát és engem mutatnak a Meme's-ben. Megdöbbentem. Soha nem felejtettem el ezt a szart.

Kiszálltam a teherautóból, félig-meddig remélve, hogy túl álmos lesz a járáshoz. Ölbe akartam vinni. Előhozta belőlem az ősembert.

Túl sok volt. Ahogyan éreztem iránta. De ma este a kezemért nyúlt.

Animal nevetett egész végig a konyháig. Bevittem Beccát a hálószobámba anélkül, hogy egy szót is szóltam volna hozzá. Később majd kifaggat.

Reszketett. Animal mindig bekapcsolta a légkondit, ha társasága volt. Az orgiák miatt magasabb volt a hőmérséklet, legalábbis ezt mondta. Ez nem volt az én világom. Valószínűleg három meztelen nő várt rá most az ágyában.

– Valamit nagyon gyorsan el kell intéznem. A mosdó arra van. Nem akarsz egy forró zuhanyt venni? – A két nagy ajtó felé mutattam.

– Persze, de előbb fel kell hívnom anyámat és Henry-t. Kölcsönkérhetek egy telefont?

Az íróasztalomhoz mentem, és elővettem egy új eldobhatót. Felbontottam a csomagot, és beüzemeltem neki.

Miközben hallgattam, ahogy mindkettővel beszél, elindítottam a számítógépemet, és feltörtem a Meme's biztonsági kamerák felvételeit. Az elmúlt három napot már törölték. Feybi előbb jutott hozzá, mint én. Szemétláda.

Bezártam az oldalt, miközben Becca azt hazudta az anyjának, hogy Henrynél és Dicknél van. Hallottam, hogy az anyja kimondta az Alton szót, és Becca azzal terelte el a figyelmét, hogy megígérte, hogy reggel felhívja. Mosolyogtam, ahogy felhívta Henryt, és megpróbált részleteket mondani a szexelésünkről anélkül, hogy sokat mondott volna. Meg kellett ígérnie, hogy reggel is újra telefonál. Amikor befejezte az utolsó telefonbeszélgetést, átnyújtotta nekem a telefont, és kettétörtem.

– Szent szar! – A szemetesben lévő, széttört telefonra mutatott.

– Ez egy eldobható telefon. Egyszer használatos. Ne aggódj. – A fürdőszobaajtóra mutattam.

Néztem, ahogy a bizonytalanság átfut a vonásain. Úgy nézett ki, mint aki egy festékes festőállvánnyal verekedett. Láttam, ahogy kérdések fogalmazódnak meg benne, aztán megrázta a fejét.

Néhány dolgot meg kellett magyaráznom neki. Valószínűleg azt feltételezte, hogy drogot árulok. A pokolba is, én is ezt feltételezném.

Kinyújtottam a kezem. – Gyere.

Átölelte a karomat, én pedig bevezettem a fürdőszobába. – Fürdő vagy zuhany?

– Hűha.

A fürdőkád őrületes volt. Ritkán használtam. Már akkor itt volt, amikor megvettem a házat, és a benne lévő fúvókák jót tettek a verekedések utáni lábadozáshoz.

– Azt hiszem, elaludnék benne. – Az ajka kék volt, és vacogtak a fogai.

– Értelek. – Beprogramoztam a zuhanyzót, és kintről bekapcsoltam a zenét. A felső zuhany a tíz másik zuhanyfejjel együtt vízesést alkotott.

Kicsit tompítottam a fürdőszoba fényeit, és kinyitottam a zuhanyzó ajtaját. – Minden készen áll. Úgy értem, nem tettem túl forróvá. Én őrült forrón szeretem. Teljesen kivörösödöm tőle."

Összevissza beszéltem. Már szexeltünk, de ideges voltam. A viharban dugni olyan volt, mint egy álom. De itt a zuhanyzómban, a vele való együttlét nagyon, nagyon valóságosnak tűnt.

Lehet, hogy egyszeri hibának néz. Észhez térhetett azóta.

Becca felsóhajtott, és lehámozta magáról a kabátomat.

A teste tökéletes volt. Gömbölyded idomai üdítően hatottak a szememre.

Miután lecsúsztatta a nedves bugyiját, besétált a zuhany alá, és azonnal elkezdte mosni az arcát. Beléptem mögé, és megkocogtattam a szürke fémet, amely tükörré változott.

– Rémesen nézek ki. – Erősebben súrolta.

Hoztam neki egy friss mosdókendőt a beépített polcon lévő kupacból.

– Köszönöm. – Elvette tőlem.

Néztem őt, mert szó szerint képtelen voltam mást tenni. Hagyta, hogy ezt tegyem. Tudta, hogy a figyelem, és ez így volt rendjén.

– Itt vagyok, megvilágítva, smink nélkül. Láthatod, hogy kövér a hasam, és hogy összeérnek a combjaim. – Becca egyik kezével a hasát, a másikkal a combját takarta el.

Szentségtörés volt, hogy valaha is mást gondolt a testéről, mint hogy gyönyörű.

Ő volt az én oltárom. Az arca volt az otthon és a remény. Megragadtam mindkét csuklóját, és kitártam őket. Kicsit idegesen kuncogott, és egyik lábáról a másikra helyezte át a súlyát.

– Ne nézz ilyen közelről.

Elpirult. Addig mentem felé, amíg a csempéhez nem préselődött. Áradt belőle a szégyenlősség.

– Nem tudom, hogyan hozhatnám rendbe azt a részed, ami azt mondja, hogy te minden vagy, csak nem tökéletes.  Elengedtem a csuklóját, hogy megérinthessem az arcát. Ez volt a kedvenc Beccám. Smink nélkül. Ruha nélkül. Csak a gyönyörű arca és a bátorsága. – De azt tudom, hogy az, hogy itt vagy velem, elhiteti velem, hogy talán számítok valamit... – Azt akartam mondani, hogy "neki", de az túl sok volt. Beláttam, hogy eddig sokat kértem tőle, és még többet is kérnék. Nem tudta, mennyire fontos nekem – mármint egy kicsit tudta, de nem teljes mértékben. Megelégedtem az "embereknek" szóval. Úgy tűnt, megértette, amit mondani akartam neki. A kezemet a combja közé tettem, amire az előbb panaszkodott.

– A földkerekség legédesebb pontja? – Végigsimítottam rajta az ujjaimmal, hüvelykujjal. "Csak erre gondolok. Mondjuk, mindig. Mindenféle dologra tudok gondolni, de ez..., Óvatosan beledugtam a mutatóujjamat -, olyan, mintha ezzel lenne kitapétázva az elmém.

Nevetni kezdett, én pedig néhány másodpercig próbáltam visszafojtani, majd csatlakoztam hozzá.

Talán a kimerültség volt az oka, vagy az, hogy mennyire újak voltunk, de a nevetés önálló életre kelt. Mindkét kezemmel meg kellett tartanom, annyira nevetett.

A földre rogyott, én pedig ott álltam, és vele együtt nevettem.

Eltartott egy darabig, amíg lecsillapodott.

Végül megrázta a fejét.

– Túl jó vagy nekem ahhoz, hogy ezt ne tegyem meg. – Nedves haját kontyba csavarta. Először csak nyalogatta. Aztán hozzáadta a kezét. Aztán annyi mindent vett belőlem a szájába, amennyit csak tudott.

Mosoly játszott az ajkain, amint elkezdtem káromkodni. Amikor kicuppantotta a farkam a szájából, megszólalt: – Csodálatos nézni téged. A tinta az izmaiddal kombinálva hihetetlen.

Hátrahajtottam a fejem és még jobban káromkodtam. Életem legjobb szopását kaptam tőle.

– Nem nézel engem. Nézz rám, Nix. Nézd, ahogy ezt csinálom veled.

Lehajtottam a fejem, és vonakodva kinyitottam a szemem. Egy részem nem akarta látni, ahogy térdel.

A víz ömlött a feje fölött. A vízsugár végigfutott a mellkasomon. Azt akartam, hogy ez a kép, ahogy a szája körülöleli a farkamat, örökre az agyamba égjen, mert ha halálom előtt lepörög az életem filmje a szemem előtt, akkor ez egy csodálatos utolsó képkocka lehetne.

Olyan volt, mintha megérezte volna a dilemmámat. Miután nyelvével körözni kezdett a makkormon és ajkait lecsúsztatta a farkam oldalán, szünetet tartott, hogy azt mondja: "Azt akarom, hogy te is azt érezd, amin én.

Aztán visszatért hozzám.

És a gondolkodás megszűnt olyasvalami lenni, amire képes voltam. A kezemet a csempére tettem, hogy ne omoljak össze, miközben egyre kreatívabb és merészebb lett.

Először a kezébe vette a golyóimat, aztán lehajtotta a fejét, és benyalt alájuk.

Éreztem, hogy el fogom veszíteni a harcot és akkorát élvezek, és olyan erővel élvezek el, mint még soha.

– Állj! Jézusom! Hagyd abba! – Tökösebb voltam, mint gondoltam, amikor képes voltam elhúzódni a szája elől.

A féltékenység éles szúrását az önelégült mosolya követte. Nem az ő hibája volt, hogy ennyire jó volt benne. Annyi éven át nem tudta, hogy az enyém, de most már tudta. Az álla alá tettem a kezem.

– Állj fel!

A másik kezemmel felsegítettem, nem akartam, hogy megcsússzon a csempén.

Ekkor jutottak eszembe a zúzódásai. – Jól vagy? – Észrevettem a csempe nyomát a térdkalácsán. Eszembe sem jutott, hogy törülközőt adjak neki. Olyan önző voltam.

Nem úgy tűnt, mint aki csalódott bennem.

– Nix, szükségem van rá, hogy megdugjál. – Végigsimított a csípőmön.

– Nem kell kétszer kérned. – Kiléptem a zuhany alól, és a kezemet nyújtottam neki. Amikor már a fürdőszőnyegen állt, felkaptam egy bolyhos törölközőt, és pokolian élveztem, ahogy megszárítgattam. Bár a hajánál nem voltam jó, végül csak betakartam a fejét, mintha szellem lenne.

Magamat is megszárítottam, a hatalmas merevedésem úgy ugrott előre, mint egy szerelemre éhes varázspálca. Még mindig itt volt. Velem. A házamban.

A bőre rózsaszínű volt a zuhany melegétől. Biztosan fáradt volt, de az nem állított meg abban, hogy odaadjam neki a farkam.

Felemeltem és magamhoz szorítottam. Meztelen volt a karjaimban és mosolygott. Éreztem, ahogy a szerelem forrósága átjárja testem minden vénáját. Ez volt minden, amire valaha is vágytam, de soha nem gondoltam, hogy enyém lesz.

– Amikor így nézel rám... – Az egyik kezét az arcomra tette.

Azt akartam, hogy többet is mondjon. Olyan dolgokat valljon be, amiket egy normális ember most nem vállalna be.

Odavezettem az ágyamhoz, és ráültettem. Amikor elnyújtózott az ágyam tövében, és ívben felkönyökölt, majdnem elfelejtettem, mit is mondott, de folytatta: – Az óta a nap óta a szupermarketben, minden nap úgy érzem, mintha ismernénk egymást. Mintha barátok lettünk volna az azóta eltelt időben. – Oldalra fordult, és nekem át kellett volna másznom rajta, ahhoz, hogy kis kifli-nagy kiflibe helyezkedve csodálatos szexben legyen részünk.

De a szavai megállítottak. Annyi éven át, az agyamban és valahogy a lelkem mélyen úgy éreztem, hogy összekapcsolódtunk. Hogy nem szerencse volt, hogy abban a boltban volt, hanem a sors.

Letérdeltem elé, megfogtam a kezét, amikor a csodálatos teste minden centimétere már kéz közelben volt. Megcsókoltam az ujjperceit, majd a mutatóujja hegyét. – Voltak idők, sokszor is, amikor te voltál az egyetlen ember a világon, aki törődött velem. Nos, legalábbis ezt mondtam magamnak, hogy törődsz velem. És ez átsegített az éjszakákon... – Kicsit megfordultam, hogy megmutassam neki a hátamat. A tinta nagy részét elfedte. De a hálószobám világos fényében tudtam, hogy látni fogja, hogy vannak hegek. Mély, tartós hegek. – ...amikor biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Azt akartam, hogy te legyél az utolsó gondolatom.

Visszafordultam, hogy szembe nézzek vele, és láttam, hogy össze van törve. – Ó, édesem.

– Nem, semmi baj. Ez most már egy boldog történet.

Lábait lóbálva felült. Térdepelve előrementem. Becca kinyújtotta a karját, és amikor a combjai közé értem, átölelt. A fejemet a mellkasára hajtottam. Hallottam a szívverését. Éreztem, ahogy megcsókolja a fejemet.

– Igazad volt. Nem voltál egyedül. Veled voltam. – A keze végigsimított a hátamon, végigsimított az ott lévő tönkrement bőrön.

Ismét elkezdett gyógyítani engem. Gyerekkorában is ezt csinálta, az összetört bensőmtől a külsőmig. És most, nőként, úgy tűnt, eltökélte, hogy visszafelé is rendbe hoz.

A bátorsága volt az, ami lenyűgözött. Akkor is és most is. Még mindig ő volt a hősöm.

~Becca~

Úgy tűnt, hogy a világegyetem arra hivatott, hogy ezt az embert tartsam a karomban. Emlékeztem rá. Az arcára. A szemeire arról a napról a szupermarketben. Az emlékek frissültek azzal az információval, amit Nix aznap este elszenvedett. Legalább arra emlékezett, hogy törődöm vele.

Az ujjbegyeimmel megtapogattam a múltbéli fájdalmának nyomait. Próbáltam ugyanolyan mélyen érezni iránta, mint ahogy ő érzett irántam. Az empátiám olyan bánatot váltott ki belőlem, amitől a szívem összetört, ha csak arra gondoltam, hogy mit érezhetett.

Még sok mindent meg kellett tudnom Nixről. Azt mondta, hogy az apja megölte az anyját. Biztosan volt tárgyalás. Mindezekről én lemaradtam volna, mert, nos, én még csak egy gyerek voltam. Hová tűnt a szupermarket után? Akkor is ott voltak ezek a sebek, amikor először találkoztam vele?

Újra megnéztem. Szó szerint számtalan volt. A tetovált gerinc és a bordák, amelyekkel megpróbálta eltakarni ezeket a sérüléseket, hullámosak voltak. Mint egy rajz a gyűrött papíron. Annyi fájdalom.

A tetoválások még több értelmet nyertek. Dühös voltam, hogy nem tettem többet. Talán soha nem fogok túllépni ezen az érzésen.

Elég szar volt a memóriám – többnyire. De az a nap, amikor találkoztam Nixszel, kristálytiszta volt. És aznap este apám leszidott, amikor elmagyaráztam, mi történt. Megpróbálta mentegetni azt, amit én fegyelmezésnek láttam. Azt mondta, hogy minden rendben lesz a kölyökkel, akivel találkoztam. Aztán kioktatott a nagyszájúságomról, amit soha nem hallgattam meg. Nem tudtam hallgatni, amikor úgy éreztem, hogy beszélnem kell. Később aznap este apám közölte velem, hogy elválik anyámtól.

Óvatosan megszorítottam Nix vállát. Azt akartam, hogy a teste súlya az enyémre nehezedjen. Igen, szexi volt, és szikár, erős testalkatú. De olyan közel akartam érezni a testében lévő lelket magamhoz, amennyire csak tudtam.

Lassan talpra állt, én pedig kicsit hátrébb csúsztam, majd hátradőltem. Néztem, ahogy a kéj elhomályosítja a tekintetét. Ismét kinyújtottam a karomat.

– Légy rajtam. Légy velem.

Rám feküdt, a karját a lapockáim alá szorítva. Mellkas a mellkasomhoz ért. Csípő a csípőhöz. Lábaimat a dereka köré fontam. Belém csúszott, mert ennek volt a legtöbb értelme.

Tudtam, hogy nem védekezik, és tudtam, hogy ez hiba. Nem törődtem ezzel, és a kezemet a feje mögé szorítva kényszerítettem ki, hogy a szemembe nézzen.

– Annyira, de annyira sajnálom, hogy ez történt veled. – Reméltem, hogy érzi az őszinteségemet.

– Újra megtenném. Minden nap. És minden éjszaka. Ha úgy érne véget, hogy itt vagyok veled ebben a pillanatban. – Éreztem, hogy őszinte.

És olyan, mintha tudtam volna, hogy Nix apja gonosz, mintha egy másik életben találkoztunk volna, ezért tudtam, hogy Nix szavai igazak. Bármi is volt az, amit megtett. Azt, ami miatt elveszítette az anyját. A múlt, ami annyi sebet ejtett rajta. A háta a fájdalom térképe volt. A történet, ami miatt végleges tintával fedte el magát, hogy ne kelljen a saját arcát látnia a tükörben. Mindezt újra megtenné, hogy velem lehessen.

Nem voltak szavaim rá. Csak megcsókoltam. Elmozdítottam a csípőmet, hogy teljesen magamba fogadjam.

Felnyögött. Úgy tűnt, Nix ugyanúgy elmerült az érzésekben, mint én. Minden egyes lökésével szembementem. Gyengéden megharaptam a vállát. Egész súlyát az egyik karjára helyezte, hogy tenyerébe vehesse a mellem, és ingerelhesse a mellbimbómat. Ott voltam teljes fényáradatban, testem lángolt az iránta érzett vágytól. Végigsimítottam a kezemmel a mellkasán, és kettőnk közé néztem, ahogy újra és újra belém hatol.

Megmerevedett. – Nincs rajtam...

Újra megcsókoltam. Az ajkaiba beszéltem. – Az életemet is rád bíznám.

Nix szemei elkerekedtek egy pillanatra. – Mennyei pokol.

Ez nem szex volt. Nem is dugás volt.

Szeretkeztünk. Kétségbeesetten vágytunk egymásra. Hajók süllyedhettek el körülöttünk, bombák robbanhattak fel. Csak mi ketten voltunk. A forró lélegzet és a csillogó verejték, suttogott imák és nyögve kimondott káromkodások. Olyan szinten kapcsolódtunk össze, ami valóságos megünneplése volt annak a sorsszerűségnek, amely szerint nekünk együtt kell lennünk.

Amikor Nix elélvezett, a lábaimmal tartottam magamban. Csókolóztunk, miközben pumpált. Még több káromkodás. A nevem. A nevem rengetegszer.

Voltak dolgok, amiket meg kellett volna beszélnünk. Beszélni a védekezés nélküli szexről, amit épp most csináltunk. Hogy talán felmondtam a munkámat. Az anyja. A múltjáról. A lakásom elleni támadásokról és még sok minden másról. Ehelyett elernyedt mellettem, és a bicepszét a fejem alá támasztotta. Ujjaimmal végigsimítottam az arcán lévő tintát, miközben éreztem, ahogy belém szivárog a melegsége. A fejemet a mellkasára hajtottam.

A szemhéjaim minden egyes pislogással nehezebbek lettek, míg végül csak a szívverése hallatszott a fejemben, ahogy álomba merültem. 

 26.

TEAPARTI

Becca

Fordította: Jane

Mire reggel felébredtem Nix eltűnt. Még mindig meztelen voltam, de be voltam takarva és bebugyolálva. A fejem mellett a párnán egy cetli és egy telefon feküdt. A kézírása tiszta, egyenletes volt, és ez valahogy egy kicsit megtört valamit bennem. Ha arra a fájdalomra gondoltam, amit elszenvedett, amikor gyerek volt, hogy esetlegesen egy íróasztal fölé görnyedve tökéletesítette a kézírását. Az én kézírásom rendetlen volt.

Becca,

Olyan csodásan nézel ki, amikor alszol. Kis cicahangokat adsz ki, amikor forgolódsz. Nagyon köszönöm a tegnap estét. Van egy pár elintéznivalóm ma, de amint tudok, visszajövök. Ha tudsz maradni, kérlek, maradj. Itt egy telefon, hogy kapcsolatba léphessen a családoddal. Próbálom titokban tartani ezt a címet, de arra az esetre, ha szükséged lenne rá:

44867 Tippet Road

A telefonszámom: 555-345-9871

Egy gyorsan lefirkantott koponyarajzzal írta alá.

A kezemben tartottam a telefont. Fel kellene hívnom anyámat és Henryt. Ebben a sorrendben. Talán írhatnék Henrynek, miközben anyával beszélek. Feltámasztottam magam az ágyon ülve, és szemérmetlenül körülnéztem Nix hálószobáján.

Ez volt a legdrágább szoba, amiben valaha is jártam. Hogy a fenébe tudott egy csontváztetoválással borított srác ennyi pénzt keresni? Abban biztos voltam, hogy nem egy bankban vagy bármi ilyen helyen dolgozik.

Talán online munka?

A gyomrom összerándult. Valahogy úgy éreztem, hogy valami nincs rendben és nem tiszta. A művészet lenyűgöző volt, de valahogy távolinak tűnt. Magam köré tekertem a lepedőt, a melleim közé behajtogattam a végét.  A hálószobája majdnem nagyobb volt, mint a lakásom. Néhány lány azt hitte volna, hogy megnyerte a farkak lottóját, ha itt dugták volna meg őket tegnap este.

De én kezdtem összerakni a kirakós darabjait. Szörnyű gyerekkora volt. Titokzatos volt. Tele pénzzel, és nem ő volt Batman. Ez a való élet volt, és voltak döntések, amelyeket Nix kellett meghozzon ennek érdekében.

Felvillant egy halvány reménysugár. Talán voltak szobatársai, akiknek a segítségével mindez megvalósulhatott.

Volt egy kis társalgó rész, ami egy szállodára emlékeztetett. Hiányzott belőle az otthonosság, a melegség, ami egy házat általában jellemzett. Nem voltak képek. Nem készültek róla. Se képek a családról vagy a barátokról.

Belemarkoltam a lepedőbe. Ennek a férfinak, akivel egy új szintre léptem a kapcsolatunk terén, olyan démonjai voltak, amelyekről fogalmam sem volt. Bementem a fürdőszobába, hogy felfrissüljek. Megmostam az arcomat, és gyorsan egy mosdókendővel megtörölköztem. Zuhanyoztam volna, de fogalmam sem volt, hogyan kell megengedni a vizet.

Nem találtam fogkefét, és nem akartam kutakodni. A hajam egy hanyag kontyba fogta és az ujjammal megmostam a fogam. Amint szalonképes voltam, ruhát kerestem. Találtam egy melegítőnadrágot és egy fekete pólót egy polcon a hatalmas szekrényében, ami úgy tűnt, hogy az edző ruha részlege volt.

Miután a gyomrom egyértelmű jelét adta az éhségnek, felkaptam a telefont, majd elindultam a földszintre. A hely üresnek tűnt. Őrületes volt. A kilátás a nappaliból a távoli hegyekre nyílt. A padlótól a mennyezetig érő ablakokon keresztül lehetetlen volt nem észrevenni a lenyűgöző tájat. Márvány volt mindenütt. Rengeteg volt a cucc, de valahogy a hely mégis elhagyatottnak tűnt. Leültem a kanapéra, és írtam Henrynek.

Jó napot, hölgyem, itt Becca.

Azonnal válaszolt: MI TÖRTÉNT?

Mielőtt válaszolni tudtam volna, a kezemben lévő telefon megcsörrent.

– Mekkora farka van? – Henry rátért a lényegre.

– Elégedett vagyok – válaszoltam.

– Hol vagy most? – Henry motyogott valamit Dicknek vagy az egyik állatuknak.

– Ott vagyok, ahol tegnap este voltam. – Nem tudtam, hogyan kategorizáljam, hogy hol voltam. Hol voltam? Nix házában? Valamiféle táborban?

– Amíg biztonságban vagy. Hé, a zsaru felhívott ma reggel, és szólt, hogy a lakásod tiszta, és visszamehetsz. Próbálta felhívni, de…

Ez jó hír volt, de ugyanakkor egy kicsit megijesztett.

– Oké.

Animal megköszörülte a torkát.

– Majd visszahívlak – bontottam a hívást.

– Nem kellett volna letenned miattam. Csak azt akartam, hogy tudd, hogy itt vagyok a szobában. – Hatalmas termetét a velem szemben lévő kanapéra kényszerítette.

– Semmi baj. Amúgy sem tudom, mit mondjak neki – megpiszkáltam egy szöszt Nix pólóján.

– Itt biztonságban vagy, ha ez segít bármiben is – mondta és a feje mögé tette a kezét. Bizalmat és magabiztosságot sugározott. Olyan kidolgozott volt a teste, mint egy képregényhősnek, de a melegség a szemében nagyon is valóságos, emberi volt.

– Épp most mondta Henry, hogy újra beköltözhetek a lakásomba – mondtam és letettem a telefont magam mellé a párnára.

– És ettől lettél olyan morcos? – kíváncsi arckifejezéssel nézett rám.

– Arra értettem, hogy szeretek a magam ura lenni és kezemben tartani az irányítást, amikor az otthonomban vagyok. De a támadás és a téglák – nos, ez az egész csak elgondolkodtatott.

 Kinéztem az óriási ablakon. Az egyetlen módja annak, hogy visszanyerjem a bátorságomat, ha úgy teszek, mintha lenne bátorságom.

– Van valami, amivel megvédheted magad? – megmozdult, és elvette a kezét a feje mögül.

Nem voltam benne biztos, hogy mire gondol.

– Szexuális védelemre gondolsz vagy…

Mély, öblös nevetésétől elállt a szavam. Én is mosolyogni kezdtem, amikor rájöttem, hogy nem a szexről beszélt.

– Az is jó, de úgy értem, van egy pisztolyod vagy valami egyebed? – Animal felállt.

Felhúztam a vállamat.

– Azt hiszem, van vagy egy hatéves üveg bors spray-m valahol a lakásomban.

– Az nem lesz elegendő – kinyújtotta a kezét.

Megfogtam a kezét és talpra álltam.

– Mire nem lesz elegendő?

Rám kacsintott.

– Édesem, ha a sráccal akarsz lógni, ha kapcsolatban vagy vele, akkor fel kell fegyverkezned.

Animal a konyha felé húzott.

– Nem igazán hiszek a fegyverekben – földbe gyökerezett a lábam.

Animal megfordult és szembeállt velem.

– A fegyverek nem olyanok, mint a Mikulás, bébi. Nincs olyan, hogy kívánsz egyet és eltűnik a rád szegezett fegyver.

– Mibe keveredett Nix? – Ez az egész beszélgetés nyugtalanító volt.

– Gyerünk – finoman megrántotta a karomat.  – Beléd van esve.

Animal elvitt egy ajtóhoz, és megérintette a mellette lévő számtáblát, olyan magabiztossággal, amiből tudtam, hogy már nem egyszer használta.

– Hová megyünk? – félelem lakozott bennem. Mennyire jól ismertem ezt a fickót?

– Az alagsorba. Ne aggódj, Becca. Soha nem foglak bántani. Valójában, pont az ellenkezőjét. Ami engem illet, az életemet adnám a tiédért – ha valaha is szükség lesz rá.

– Ez még fel kell dolgozzam – megdöbbentő kijelentés volt.

– Nix fontos nekem, és te fontos vagy neki. – Animal nyitva tartotta az ajtót nekem.

A lépcsőház jól megvilágított volt. Bíztam benne. Barátságot ajánlott nekem, és éreztem a zsigereimben, hogy nem lenne jó ötlet visszautasítani őt.

Megtettem az első néhány lépést, és Animal hagyta, hogy becsukódjon mögöttünk az ajtó. Az alagsorba tartottunk. Felfegyverkezni. Bármit is jelentsen ez. Az jutott eszembe, hogy tegnap este három nővel volt, de ma reggel már a nyomukat sem láttam. A hideg futkosott a hátamon.

~Fenix~

Kislányok követése lehangolóan könnyű volt. Bárcsak nehezebb lenne. Ezt a lányt saját titkosszolgálat kellene védelmezze, annyira fontos személy volt.

Christina a helyi park futópályájának közepén állt. Az anyja, Katie, az széles futópálya köreit rótta, miközben egy pillanatig sem veszített szem elől a lányát. Vagy legalábbis ő ezt gondolta. A nő fülhallgatót viselt, feltételeztem azért, hogy segítse a futásban. Az elmúlt tíz percben háromszor is elrabolhattam volna Christinát. Függetlenül attól, hogy egész idő alatt rajtuk tartottam a szemem. A nő nem félt eléggé. Ez hamarosan meg fog változni.

Kiléptem a lelátó mögül, és az útjába álltam, összekulcsoltam a kezeimet. A kapucnim az arcomba lógott, az alól figyeltem, ahogy az ijedtség elárasztotta, amikor szemkontaktusba kerültünk.

Azonnal Christinára nézett. Megállt, és lehajolt, kezét a térdére támasztotta.

– Te.

Az anya kimerült volt. Ha elraboltam volna Christinát, még tisztességesen a nyomomba sem tudott volna eredni.

– Én – válaszoltam.

– Nem szabadna így az emberek után lopakodnod – felegyenesedett, a mellkasa megemelkedett, ahogy mély lélegzetvétellel.

– Senkinek sem lenne szabad észrevétlenül mögéd lopóznia, Katie – összefontam a karjaimat magam előtt.

– Ezt meg hogy érted? – körülnézett, mintha hirtelen rájött volna a sebezhetőségére.

– Százszor is lelőhettem volna, és legalább háromszor elrabolhattam volna az elmúlt tíz percben – mondtam és figyeltem a reakcióját.

Puszta rémület és azonnali anyai reakció. Dühös volt, hogy egyáltalán szóba hoztam a lánya esetleges meggyilkolását. Ez jó volt. Nem bíztam Feybiben. Tudnom kellett, hogy ki melyik oldalon áll.

– Mit akarsz? – kérdezte a nő, miközben úgy állt, hogy köztem és Christina között legyen. Ez is jó jel volt, mert szerintem nem is tudta, hogy önkéntelenül is megtette ezt a mozdulatot.

– Azt akarom, hogy Christina biztonságban legyen. Ha futni akarsz, szerezz egy futópadot. Fülhallgatót használsz, ami teljesen kizárja az egyik érzékszervedet. Nem beszélve arról, hogy az idő felében hátat fordítasz neki, amikor futsz –mondtam, és a kislányra mutattam.

Katie megfordult, és újra ránézett a lányra.

– Nem is gondoltam erre.

Visszavettem a hangomban tükröződő vádaskodásból, mert ő csak beházasodott ebbe a helyzetbe, nem volt vele született képessége, hogy éberen kutasson vagy elővigyázatos legyen a gyilkosokkal szemben.

– Most már állandóan gondolkodnod kell. Másként. És sajnálom, hogy ezt kell tenned.

Úgy állt, hogy szemmel tudja tartani Christinát, miközben beszéltünk.

– Kérdezősködött rólad. Az ő csontvázhőse. Azt mondja, te vigyázol rá.

– Ezért vagyok itt. A nagyapja kapcsolatba lépett velem.

– Felejtsd el. Felejtsd el az egészet. Kérlek, menj el. – Katie a mögöttem lévő parkoló felé mutatott.

– Nem bízol benne – jelentettem ki összeszűkült szemmel.

– Nem, nem bízom. És ez azt jelenti, hogy benned sem bízom – mondta felháborodottan.

– Bat Feybi egy szemét alak – jelentettem ki. – Nem dolgozom neki. Christina különleges, és nem tetszik, hogy belekeverte az ügyes bajos dolgaiba. Cserben hagyta őt, nagyapaként és férfiként is.

– Igen, így van. – Katie ismét Christinára összpontosított.

A kislány egy takarón feküdt, fülhallgatóval a fülében, és egy iPadet nézett. A hóna alatt egy plüss csontvázfigura volt. A szívem újra teljesen elolvadt. Ez az aranyos kislány, aki csak próbál gyerek lenni. Semmi mást nem akartam, csak megadni neki azt a gyerekkort, amit megérdemelt.

Olyat, ami nekem sosem volt.

– Érdeklődött utánad. Mondtam neki, hogy ez egy egyszeri dolog volt, de rémálmai vannak... – Katie átkarolta a saját testét.

– Csapdába esett egyedül egy sötét szobában. A rémálmai talán csak emlékfoszlányok – néztem, ahogy a nő szeme megtelt könnyel.

– Annyira gyűlölöm őt. Fontolgatom, hogy elhagyom a férjemet. Eltűnni a földfenekéről, csak, hogy biztos legyek benne, hogy biztonságban van – megrázta a fejét, mintha látná maga előtt a jövőt.

– Ne tedd. Megtalálna téged. Nincs szüksége rád. És ha előbb találna meg, mint én, Christinának nem lesz többé anyukája. Maradnod kell, hogy tudjam, hol vagytok.

Christina elfordította a fejét, hogy az anyját keresse, az egész pályát végigpásztázva, amíg tekintetével rá nem lelt.

Néztem, ahogy arca úgy ragyog fel, mint amikor a vágyakozó kisgyerek megpillantja az édesanyját. Amikor meglátott engem a vigyora tiszta ártatlanságot és boldogságot árasztott. Felállt és futott, eldobta az iPadjét, de a plüss csontvázát magával vitte.

– Hát itt vagy! – kiáltotta, de Katie azonnal oda kiáltott neki, hogy óvatosan szaladjon, valamilyen okból kifolyólag.

Féltérdre ereszkedtem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy ölelésért jött.

A szorító ölelése meglepően erős volt. Tudtam, hogy a háta érzékeny, ezért arra koncentráltam, hogy a fejemet az övéhez érintsem, ahelyett, hogy visszaszorítanám.

– A Twilight Sparkle hercegnős póló van rajtad? – elhúzódott, ahogy megkérdezte, megérintve az arcomat, mintha az övé lett volna. Kicsit Beccára emlékeztetett. A magabiztossága ebben a világban igazán üdítő volt.

– Ma nem, hölgyem. Csak beugrottam hozzád. – Fel kellett volna vennem a rohadt inget. Hamarosan el fogok menni a tetováló szalonba, és magamra varratom. Aztán így soha többé nem okoznék neki csalódást.

– Itt van ő, akit megölelhetek éjjel, ha félek. Mert te megmentettél – a nyakamra tette a kezét.

A késztetés, hogy megfogjam és elvigyem, szinte elhatalmasodott rajtam. Hogy elragadjam őt ezektől az emberektől, akik nem tudtak eleget ahhoz, hogy távol tartsák őt bárkitől, aki bántani tudta volna, főleg ilyen nyílt terepen. Majdnem felmordultam. Ehelyett bólintottam, mintha nem most változtatott volna meg mindent bennem.

– Te is megölelnéd? – Christina odatartotta a babáját. Egy címke volt rávarrva a lábára, amin az állt, hogy ő a Kaszás.

Megtettem, amit kért tőlem. A szívemet is kérhette volna, és én kitéptem volna a mellkasomból.

– Megint eljönnek értem azok az emberek? – Az alkaromra tette a kezét.

– Nem, nem jönnek, édesem. Már mondtam neked. Rajta vagyok az ügyön. A te dolgod az, hogy szeresd anyukádat, tanulj az iskolában, és légy csodálatos. Ezekben amúgy is nagyon jó vagy, nem? – kérdeztem és visszaadtam neki a babáját.

– Meg tudom csinálni és cigánykerekezni is, de anyu azt mondja, hogy attól szívrohamot kap, úgyhogy már nem csinálhatom, amikor nézi. – Christina tágra nyílt szemei arra késztettek, hogy elmosolyodjak, amikor láttam, hogy Katie elkeseredésében a fejét fogja.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól meg tudod csinálni, de azért hallgass az anyukádra – tettem hozzá, mert abban a szokatlan helyzetben voltam, hogy én adtam tanácsot.

– El tudsz jönni a csütörtöki teapartimra? Ott lesz Csonti és még néhány baba. Anyu azt mondja, hogy lehet igazi tea, de nem lehet forró és süti sem lehet.

Christina kifésülte a haját a szeméből. Katie-re néztem. Megvonta a vállát.

– Lehet, hogy elmegyek. Köszönöm, hogy meghívást. Az anyukáddal hazafelé tartotok. Mit szólsz, ha odakísérlek az autóhoz? – felálltam, és felé nyújtottam a kezem. Kis kezét a tenyerembe csúsztatta.

Hallottam, ahogy Katie valamit morgott arról, hogy még be sem fejezte a futást, de én befejezettnek tekintettem. Túl veszélyes volt ahhoz, hogy itt legyünk, mint valami könnyű prédák. Küldök neki egy futópadot holnap. Segítettem Christinának összehajtogatni a takaróját, miután kiráztuk.

Azzal volt elfoglalva, hogy a lelkemre kösse, ki kell öltöznöm a teapartira. Felvehetnék valami elegáns ruhát vagy szmokingot, mert a Ken babája szmokingot fog viselni. Az a tény, hogy ez a kislány nem félt tőlem vagy a tetoválásaimtól, teljesen letaglózott, tönkre tett. Isten tudja, hogy hány embert öltem már meg életem során. Már nem számoltam. Semmit sem éreztem. Semmit sem bántam meg. De az a tény, hogy ott kell üljek vele egy teapartin, teljesen megrémített.

Segítettem neki beülni a gyerekülésbe, bár ő maga csatolta be saját magát. Megfogta a fejem és puszit nyomot a fülem fölé.

– Köszönöm. Szeretlek.

Ez volt az utolsó nyílvessző a mellkasomban. Olyan könnyedén mondta ki. Teljesen keresztre feszített, én meg ott csüngtem rajta. Válaszolnom kellett rá, mert elvárta tőlem, és olyan életet akartam adni neki, olyan világot, amelyben az emberek osztoztak az érzelmeken.

– Én is szeretlek, kicsi lány.

Tele szájjal mosolyogtam, amikor becsuktam az ajtót. Katie felé fordultam.

– Ő a prioritásod. Nem a futás. Nem a vásárlás. Semmi sem fontosabb, mint ő és a biztonsága, úgyhogy Isten engem úgy segéljen – hallasz engem? – Katie egy percre meghökkent a vehemenciámtól. Egy pillanatra elgondolkodott.

– Valami nem stimmel veled kapcsolatban. Arra gondolok, hogy te mentetted ki onnan, ezért az apósom világában te minek, milyen embernek számítasz?

Ez egy célzott kérdés volt. Próbára tett, tesztelt. Nem tetszett. Meg kellett bíznom valakiben, és ebben a pillanatban Katie-re esett a választásom. Mert az életem, az életmódom nem volt alkalmas egy gyerek számára. És egy részem azt is felfogta, hogy nem rabolhattam el őt a valódi családjától.

– Én csak a lányodé vagyok. Ez minden, amit tudnod kell. Hadd lássam a telefonodat.

Felé nyújtottam a kezem, a másikkal pedig intettem Christinának.

Katie átadta nekem a telefonját. Beütöttem a biztonsági kódját, anélkül, hogy elárulta volna, hogy mi az. Hallottam, ahogy levegő után kapkodott.

Tárcsáztam egy számot, annak az eldobható telefonnak a számát, amit magamnál tartottam. Meghackeltem, hogy szinte lehetetlen legyen lenyomozni. A telefon koponya emojiját használtam a nevem helyett.

 – Hívd ezt a számot, ha bármi kell. Majd küldök sms-t. Ne mondd el senkinek. A férjednek sem. Az apósodnak meg soha. Megértetted?

A nő bólintott.

– Eljössz teázni?

Megfontoltam az ajánlatot. Akár csapdát is állíthatott nekem. Kockázatos lenne, még akkor is, ha talán az én oldalamon áll. Megfordultam, és újra Christinára néztem. A babát a kisbusz sötétített üvegéhez nyomta.

– Talán – válaszoltam hangosan.

„Természetesen” gondoltam magamban.