33 - 34. fejezet

 

33.

VÉGE

Fenix

Fordította: Shyra

Túl gyorsan mentem a motorral ahhoz képest, hogy lakott területen jártam, de csak próbáljanak elkapni a rohadékok. A motorom gyorsabb volt, mint bármi más az utakon. Megelőztem az autókat a sárgánál, és átrepültem a piros lámpán.

Dudálások és középső ujjak irányultak felém. Csak úgy száguldoztam az út közepén, és az autókat és teherautókat kitérő manőverekre kényszerítettem, hogy elkerüljék a velem való ütközést.

Persze, akár laposra is gázolhattak volna, és én örömmel fogadtam volna. Fájdalmat akartam érezni. A sors csábítása és a zsaruk csalogatása ellenére élve értem a tetoválószalonba. Oldalra dobtam a motorom, bevágtam az ajtót, és körbejártam a helyet.

Lauren hátul dohányzott, és nyugtázta, hogy látott bejönni. Néhány embernek terapeutája volt. Nekem Lauren volt az.

Elnyomta a cigarettáját, és a mosdótálhoz ment. A mosakodás volt az első lépése. Elhelyezkedtem az irodájában a kedvenc székében, miután levettem a pólómat. Bekötözte a kezemet, anélkül, hogy a seb eredetéről kérdezett volna. Innentől kezdve a konzultációnk inkább a Pictionary egy változatára hasonlított. Teljes találkozókat töltöttünk el anélkül, hogy beszéltünk volna. Átadta nekem a jegyzettömbjét és a ceruzáját.

Leírtam Christina nevét, azt a nevet a My Little Pony-ból, amire szükségem volt, és az "elfújt pitypang kívánságok" szavakat.

Miközben Lauren elkezdte mérlegelni, mit tudna kihozni a szavaimból, én hagytam, hogy kábulat lepje el az agyam, és számoltam az autókat. Ez volt az a hely, ahová a fájdalmamat helyeztem. Egy tű élére.

Jóváhagytam a nevet és a pónist. Ezek lennének az első kettő. Még két tetoválóművész jött be, hogy helyettesítsék Laurent, mivel időpont nélkül lefoglaltam az idejét. Itt én VIP voltam. Miután megtisztította a területet, elkezdte. Lauren szabadkézi művész volt. A legtöbb tetoválásomat ő csinálta, így tudtam, hogy ezek a kisebb tetoválások könnyen mentek neki.

SMS-ek érkeztek a telefonomra. Meg kellett néznem. Animal jelentkezett be, kéjes vicceket mesélt, feltételezve, hogy még mindig Beccánál vagyok. A családi ügyeit intézte. Kipróbáltam Becca telefonjának kameráját, és feketeség volt. Még mindig tudtam követni a telefonja GPS-ét, de nem láthattam az arcát, amikor akartam.

– Lazítsd el az öklöd, Mercy. – Lauren megütögette az alkaromat.

Úgy tettem, ahogy kérte. Végigpörgettem Emberről és Christináról a felvételeket. Egyelőre mindketten jól voltak.

Az első tetoválás egy órán át tartott. Szünetet tartottam, amíg Lauren rágyújtott. Úgy akarok ma elmenni innen, hogy az összes tetoválás készen van, amit kértem. Úgy éreztem magam, mint egy kikötő nélküli hajó, nem tudtam elérni Beccát.

Még több tinta. Szükségem volt rá. Visszaültem. Lauren a szívemet kezdte. Christina is rákerült. Újabb szünetet tartottunk. Be kellett volna jelentkeznem Animalnál, de nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Ehelyett újra leültem. A pitypangos puffancsot Rebeccám mellé tették. Megkértem Laurent, hogy tegyen pamacsokat a mellkasomra. Bekrémezte és bekötözte, hogy a tetoválások védve legyenek. Normális esetben a boltban lefényképezik a munkájukat. Az enyémet azonban soha – búcsú és köszönet nélkül távoztam. Lauren később kiszámlázta, és a borravalója őrületes összegű szokott lenni.

Valaki kitámasztotta a motoromat. Az időhúzásom a végéhez ért. A tetoválószalonban töltött órák megakadályoztak abban, hogy visszatérjek Beccához, és rákényszerítsem, hogy megértse, biztonságban van tőlem. És nagyobb biztonságban van velem az életében.

Láttam, hogy újra és újra és újra összerezzen az érintésemtől. Felültem a motoromra. Megvolt és elvesztettem. Annak ellenére, hogy hihetetlenül megértő volt, és hajlandó volt kifogásokat keresni helyettem, átléptem egy határt. Túl messzire mentem. A kavics kirepült a kerekeim alól, ahogy kiszáguldottam a parkolóból.

Amikor végre felgyorsultam, ordítani kezdtem, mert senki sem hallott. Üvöltöttem és üvöltöttem. Kiordítottam a lelkemet a testemből. Nélküle mi értelme volt bárminek is?

~Becca~

Kikapcsoltam az riasztót, és nem állítottam be újra. Aztán visszamentem a szobámba.

A délutánt azzal töltöttem, hogy az összetört szívemet sirattam. Ideje volt felkelni. A földön feküdtem, és őszintén szólva kisírtam magamból a könnyeimet. Nem is tudtam, mennyire beleszerettem, amíg rá nem jöttem, hogy az egész csak hazugság – várjunk csak, ez nem volt igaz. Csak más árnyalatot kapott, ami Nixszel történt. Forgószél helyett illúzió volt.

Törölni akartam az alkalmazást, a Grabby Tabbies-t. Amikor eszembe jutott, hogy minden egyes plüssnyereményem egyenes következménye volt annak, hogy figyeltek, dühbe gurultam. Kinyitottam a nappalim ablakát.

Ráérősen átsétáltam a plüssállatokkal a karomban a lakásomon keresztül, majd kidobtam őket az ablakon. Az ismerős arcok láttán, ahogy a járdán pattogtak alattam, újra sírni kezdtem.

Amikor a vendégszobám üres volt, becsuktam az ablakot, és ráengedtem a redőnyt az üvegre.

Most valami sötét kavargott bennem. Lesújtóan csalódott voltam, hogy Nix nem az volt, akinek gondoltam. Nix nem volt herceg fehér lovon. Animal nem volt jó barát. Mire számítottam? Kevesebb, mint egy hete ismertem ezeket az embereket?

Talán mégiscsak a külsőség számítottak. Anya idősebb volt nálam; bölcsebbnek kellett lennie. Öregem, biztos rám szállt volna, ha elmesélem neki ezt a történetet. Hihetetlenül veszélyes volt – mindaz, amit tettem.

Szent szar, védekezés nélkül szexeltünk. Megint sírtam, mert talán elárultam magam, amiért megbántam azokat a dolgokat, amiket Nixszel megosztottunk.

Amiket a kukkolómmal megosztottunk.

Beteg ember volt, és én voltam a mániája. Tudta, hol élek. Tudta a telefonom jelszavát.

Édes Jézus.

Tudta a riasztórendszerem belépési kódját. A vakmerő szenvedély nevében sokféle módon kompromittáltam magam.

És én vissza akartam őt kapni. Azt akartam, hogy minden eltűnjön, ezek az új, idegen érzések. A testem befogadta őt. A szívem magába zárta őt. Éreztem az összes elítélő pillantást – azokat, amelyeket másoktól kaptam volna, amiért egy csontváznak tetovált férfival randiztam. Beletápláltam a reményeimet abba az aprítóba, amit ezek a pillantások nyújtottak volna.

A telefonom ott volt mellettem, és Henry FaceTime-ozni akart velem. Vidáman válaszoltam neki, hogy "Később visszahívlak!".

Nem tudnám most megmagyarázni.

A szememet kiszáradtnak éreztem, és a torkom kapart. Megragadtam néhány zsebkendőt, és kifújtam az orromat. Le kellett zuhanyoznom. Szédültem. A falnak támaszkodva sikerült elérnem a zuhanyzómig.

A tisztálkodás fárasztó volt, mert a végtagjaim olyanok voltak, mintha ólomból lennének. Lemostam magamról. Kimostam magamból. A racionális gondolkodásnak be kellett indulnia. Túl nyers voltam? Természetesen nem – ez minden magyarázkodást meghaladott. Hány olyan dolgot akart még Nix elárulni, ami nem lett volna elfogadható? Megszárítkoztam, és felvettem egy farmert pólóval. Ételre volt szükségem a házban. Nem bajlódtam a sminkkel, és lófarokba fogtam a nedves hajamat.

A mellkasomon lévő seb láthatatlan volt, de tátongott. Valahol legbelül biztos voltam benne, hogy Nix a lelki társam. Az a hülye fogalom, amit a tinik használnak. De titokban mindig is reménykedtem benne. És aztán kiderült, hogy ő az a kisfiú, akiért annyi éven át imádkoztam? A sors keze.

Felvettem a telefonom. Tizenhárom százalékon volt az akkumulátor. Elég. Csak a helyi kisboltba indultam, hogy vegyek pár dolgot. Térj észhez. Legyen valami a házban. Úgy értem, holnap dolgoznom kell.

A munka gondolata pofon vágott. A bárszék gondolata, amelyen Nix ült. A gondolat, hogy talán felbukkan, és újra szembe kell néznem vele. Megmondani neki, hogy hagyjon békén megint. Mennyire volt érzelmileg kiegyensúlyozatlan? Mennyire voltam kiegyensúlyozatlan most, hogy vége lett?

Egy hétvége. Igazából ennyi volt. Megbolondultam. Eltökéltem, hogy megérdemlem az örökké tartó boldogságot. Hogy a vágy, amit iránta éreztem, és az együttérzés a múltja iránt, szerelem volt.

A falon lévő lyukat néztem. Ironikus módon olyan volt, mint egy torz szív, vérrel pettyezve. A legtökéletesebb sírköve annak, amit megosztottunk.

Az ajtómon való kopogásra lassan megfordultam. Nem akartam tudomást venni róla, de kitartó volt.

A tejüveg ajtó kukucskáló nyílásáig tartó út hosszú volt, amitől az összezavarodott agyam mindenféle teóriákat gyártott. A kopogás épp akkor hangzott fel és ijesztett meg, amikor a szememet a lencsére tapasztottam. A mellkasomra tettem a kezem, és összeszedtem a bátorságot, hogy újra megnézzem.

Nixet.

Őt.

Sötét farmer, mélyre húzott kapucnis pulóver. A termete összetéveszthetetlen volt. A telefonomra néztem. Megvolt Quinn rendőrtiszt elérhetősége. Fel tudnám hívni. Tépelődtem. Időre volt szükségem. Hagyni, hogy beszippantson az örvény, amelyet ő maga jelentett, határozottan maga volt az őrület definíciója. De azt be kellett látnom, hogy vad kapocs volt közöttünk. Hogy éreztem a jelenlétét az egész testemben.

Az ösztönös részem kinyitotta az ajtót. Nem lett volna szabad bíznom magamban.

Kinyitottam az ajtót, és jutalmul egy ütést kaptam a mellkasom közepére. Kiszorította a levegőt a tüdőmből és ledöntött a lábamról. A fejem a padlóhoz csapódott, és a látásom elhomályosodott.

A férfi, aki fölém magasodott, aki berúgta az ajtómat, pont úgy nézett ki, mint Nix. Csak idősebb volt. Keményebb. És tetoválás nélkül.

A szemem fennakadt.

 34.

VÉG

Fenix

Fordította: Jane

Amikor hazaértem ellenőriztem a lányaimat, majd megérintettem a nevüket a mellkasomon, amint megbizonyosodtam róla, hogy épségben vannak. Ember írt egy üzenetet, hogy bajba került, amiért kilógott Jettel és Finnel, Dorothy néni elviszi egy családi üdülőházba, hogy elgondolkodjon a tettein. Ez egyelőre jó megoldásnak tűnt. Utolsónak hagytam Beccát. Tudtam, hogy nem lesz online az applikációján. Csak a GPS alapján és az épülete biztonsági kameráin keresztül tudtam ellenőrizni. Még mindig szarul működtek.

Hallgatnom kellett volna Animalra, mert ha nem megyek el a Halottak napi partira a Meme’s-be, akkor a Beccát ellenőrző kamerák működnének. A székembe zuhantam, mert az, hogy nem tudtam őt nézni, nem fértem hozzá, olyan volt, mintha egy narkóstól elvették volna a napi heroin adagját. Legalábbis ezt feltételeztem, mert soha nem nyúltam heroinhoz, de láttam milyen hatása van.

Talán ez rosszabb volt. Mielőtt találkoztam vele, el tudtam képzelni az életemet mellette. Utána? Nos, mindent elbasztam. A pincémben ülve néztem az összes játékot, amiket gondosan fenntartottam neki. A dobozokat, amiken az ő neve állt. Megannyi doboz, és mindenik egy ígéretet hordozott magában arról, hogy akár kapcsolatba is léphetek vele.

A hajamba markoltam. Kikészített. Miután rákattintottam a mappájára, ami a számítógépemen volt, végigpörgettem a képeit. Összegyűjtöttem őket, pillanatképeket, megosztott bejegyzéseket, újságcikkeket a középiskolában elért eredményeiről.

A bennem lakozó kisgyerek felüvöltött. Azt akarta, hogy tudjam, igaza van. Senkiben sem bízhattam. Mindenki bántani akart minket. Ezt kaptam azért, mert hagytam, hogy valaki áthatoljon a védőburkon. A páncélon. Maradj a sötétben. Maradj az ágy alatt.

Ha az előttem lévő képek valódi fotópapíron lennének, akkor eddig már lyukat égettem volna rájuk, annyiszor átlapoztam őket.

Veszekedni akartam a fejemben lévő kisgyerekkel, de tudtam, hogy nyerne. Igaza volt. Megrándult, összerezzent. Megijedt. Tőlem.

Az örökségemtől. A születési jogomtól. Nyugtalanul álltam. Szükségem volt valamire. Fájdalomra. Valamire, amit elpusztíthatok. Felkaptam egy ütőt a szekrényből. Halom fegyver volt elrejtve az otthonomban, mert a valóságban gyáva voltam. Megmenthettem egy millió kislányt, de én egy önző gyáva voltam, aki nem akadályozta meg apámat abban, hogy megölje az anyámat, mert tudtam, hogy én következem.

Hagytam, hogy a fájdalom tornádóként söpörjön végig rajtam és szétzúzzon. Az ütőt a gépekhez és a dobozokhoz vittem. Az elektronikai dolgokat éppen elég nehéz volt széttörni, de elszánt voltam. Egymás után estem nekik.

A roncsok között állva megláttam az arcát a számítógépen. Az kellett volna, hogy legyen a következő. Meg kellett semmisítenem a szentélyt, amit neki állítottam fel. Éreztem az ütő súlyát, ahogy átléptem az összezúzott gépek szilánkjain.

A fejem fölé lendítettem az ütőt. Az orrlyukaim kitágultak. Erősen megszorítottam a markolatát.

De nem tudtam megtenni. Még a képét sem voltam képes megsemmisíteni. Eldobtam az ütőt és megérintettem a képernyőt.

– Annyira, de annyira sajnálom, Becca. Istenem, hadd hozzam helyre. Helyre kell hoznom!

El kellett mozdítanom a kezem, hogy lássam a felugró ablakot, amely az értesítéssel együtt villant fel. Alkalmazás aktiválva.

Hitetlenkedve néztem, ahogy az alkalmazás engedélyezi a hozzáférést. A mikrofon és a kamera használata még mindig engedélyezve volt.

A szívem összeszorult. És ugyanabban a pillanatban majd felrobbant a fájdalomtól. A kamera fókuszálni kezdett. Küszködtem, hogy rájöjjek, hogy mit is láttam, hallottam. A billentyűzettel babráltam, és felhangosítottam a hangerőt. Először Becca hüvelykujját, aztán eldőlt a kamera. Gyorsan végigpásztáztam a szobán, és láttam, hogy ujjak fonódnak a nyaka köré. Visszatekertem a kamera felvételét, és lelassítottam. Az apám. Az apám a lakásában volt.

Futásnak eredtem. Beindítottam a motoromat, és őrült módon kihajtottam a garázsból.

Az összes önutálat, az összes gyűlölet úgy szállt ki belőlem, mint a pitypang szirmai egy hurrikánban.

Becca.

Az apám épp meg akarta ölni az én Beccámat.

~Becca~

Tudtam, hogy hol van az alkalmazás a telefonomon. Annyi órát töltöttem el vele, hogy mindig ott volt a főképernyőmön. Tudtam, hogy az érintésazonosító a telefon feloldó gombjához siklott, és akkor már biztos voltam benne, hogy betöltődött az alkalmazás. A mutatóujjam körmének hegyével pöccintettem néma üzemmódba a telefont, mindeközben ez az ember ott ült az csípőmön. Ez a férfi, aki viselkedésében és gesztusaiban annyira hasonlított Nixre, hogy az már zavarba ejtő volt.

– Te kis kurva. Emlékszel még rám? Már réges-régen szembeszálltál velem.

A kezét most a nyakamra tette, úgyhogy nem szólaltam meg. Csak annyit tehettem, hogy imádkoztam, hogy a Nixben lakozó kukkoló még mindig követte minden lépésemet. Az apja kiverte a telefonomat a kezemből. Most már elérhetetlen távolságba került.

A kezemet az övére tettem, próbáltam lazítani az ujjai szorításán, amelyek olyanok voltak, mint tíz önálló gravitációs mezővel bíró satu.

Ez az ember leköpött, ami még dühösebbé tett, mint az, hogy a szorítása lassan kezdte elzárni a légutakat.

Gondolkozz!

Szabadulj ki a szorításából. A nyakadat elkapta, de mi van a lábaiddal?

Rúgkapálni kezdtem, de úgy helyezkedett fölém, hogy a lábai a földhöz szegezték az enyémeket. A kezeim szabadok voltak, és rájöttem, hogy a kezeivel hiába küzdök, így a szemeit vettem célba. Felnyúltam, de hosszú karjai elég távolságot teremtettek ahhoz, hogy ne tudjam elérni őt.

A menekülési kísérleteim feldühítették, ezért visszakézből pofon vágott. A fogaim összekoccantak és a húsba vájtak, éreztem a vér ízét.

– Azt hiszed, hogy át tudsz verni? Ez a karma, Rebecca Dixie Stiles. Én vagyok a kibaszott végzeted. – Még több nyál. Minden idegszálammal a nyakamra összpontosítottam, annyira fájt. Éreztem, ahogy elkezdte összezúzni a szerveimet.

Vergődtem és karmoltam, és úgy látszik az utóbbi hatásos volt, mert keményen és mélyen martam bele az alkarjaiba.

Láttam, hogy eldurran az agya. Hátrahúzódott, hogy megint lecsapjon rám, és én kihasználtam a mozdulatot, hogy előrehajoljak és olyan erősen szúrtam a szemébe, amilyen erősen csak tudtam.

Kifelé. Csak ki kellett jutnom. El a torkomban lévő fájdalomtól. Még mindig a csípőmön ült, amikor megpróbáltam megfordulni és elhúzódni, mellkason vágott.

Ez nem egy játszma volt. Ez a férfi próbált megölni. Meg akart ölni.

Amikor rájöttem, hogy újra csapdába fogok esni, elszabadult a pokol. Meg kellett bizonyosodjak róla, hogy nem szerzi meg újra az irányítást. Magasabb volt nálam. Olyan magas volt, mint Nix. Némán imádkoztam, hogy Nix hallja vagy látja azt, ami itt folyik.

– Ez a sorsod. Miattad kellett elhagynom a várost. Te voltál a vég kezdete. – Rám mutatott, egyik szeme be volt dagadva, és gúnyosan rám vigyorgott.

Abban a pillanatban megláttam az alapvető különbséget eme férfi között, aki valószínűleg Nix apja volt, és Nix között. Szöges ellentétei voltak egymásnak.

Ez a férfi örömét lelte a pánikomban. A küzdelmemben. Ugyanaz az pokolfajzat volt, mint akivel évekkel ezelőtt találkoztam.

– Egy kibaszott seggfej vagy – mondtam és leköptem, a nyálam az álla alatt landolt.

Nix apja nem játszadozott. Kifundálta, hogy hogyan tud megölni. Anya. Anya és a rák diagnózisa. Szüksége volt rám.

Annyi pofont és ütést adtam, amennyit csak tudtam, de olyan volt, mintha kőből és dühből faragták volna.

Az ajtó kicsapódott, és egy fél pillanat alatt Nix apja már nem volt rajtam.

Nix egy pillantást vetett rám, miközben én biztonságos helyre gurult arról a helyről, amit minden bizonnyal összepisiltem. Elmásztam, és mélyeket lélegeztem.

Nem hallottam ütés hangját, Nix és az apja nem verekedtek, csupán a csendet hallottam.

Lassan megfordultam, félve attól, hogy mivel találom szembe magam. Nix apja fegyvert fogott rám.

– Szerelmes vagy, fiam?

A mély hang, amit a férfi tizenhat éve használt, ugyanaz a hang volt. Gonosz. Uralkodó.

– Ne hívj fiamnak. Soha nem érdemelted ki a jogot rá. – Nix tett egy lépést oldalra.

– Még egy mozdulat, és gyomorszájon lövöm, hogy ne haljon meg azonnal.

Az apja az ajtó felé intett a fejével.

– Mi lenne, ha leülnél? Oda, arra a kanapéra, fiam. Mi a faszomat műveltél magaddal? Jézusom! –  Nix apja úgy viselkedett, mintha állandóan fegyverrel fenyegetné az embereket.

Nix és én egymásra néztünk. Láttam, ahogy a nyakamra néz, majd vissza az arcomra. Szótlan voltam és hangtalan.

A fegyver elszívta az összes levegőt a szobából, és fogalmam sem volt, hogy ez hogyan lehetséges.

– Anya még mindig a ház mögött van eltemetve? – Nix összefonta maga előtt a karját, mintha csak egy átlagos csevegésben venne részt. A térdeim valósággal megrogytak

– Az anyád? Mi a fenéről beszélsz? Kibaszottul nem jöttél rá a dolgokra, annak ellenére, hogy követtettél, figyeltél engem.  Azt hitted, hogy jobb vagy nálam. De akkor sem figyeltél rám, és most sem figyelsz. Anyád nem töltött tizenkét óránál többet a ház mögötti földben. Elvittem onnan. Az a ribanc megérdemelte, és az biztos, hogy nem hagyhattam, hogy sittre kerüljek az átkozott holtteste miatt.

Nix apja a fegyvert és a szemét rajtam tartotta, miközben szenvtelenül Nix anyjáról beszélt.

Nix kivárt. Körbepillantottam a lakásomban, valami fegyvert keresve.

A lámpa a kisasztalon volt a legközelebb hozzám, de még így is kellett volna tennem néhány lépést.

– Mi lenne, ha rám irányítanád a fegyvert, apa? – intett felé Nix, mintha irányítani tudná a fegyvert az agyával.

– Én hozom a szabályokat, Fenix. Öregdiák találkozó van? Telebasztad a tested azzal a szarral, és olyan lettél, mint egy torzszülött. Mindig is haszontalan voltál – mennydörögte az apja.

A szavak úgy pattantak le Nixről, mintha nem jelentenének semmit. Mintha már milliószor hallotta volna őket.

– Mérges vagy, hogy ilyen rohadt gyorsan megtaláltam a kis barátnődet? Mindig is egy lépéssel előtted járok. Az öreged gyorsan rátalált. Azt hiszed, okosabb vagy nálam? – Az apja riasztóan biztosan tartotta a fegyvert a száját elhagyó felkavaró mocsok ellenére.

– Ezért voltál Bat Feybi hírvivője? Eljöttél hozzám, mint egy kibaszott senkiházi! – Nix tágra nyílt szemekkel oldalra biccentette a fejét.

Közelebb csusszantam a lámpához. Tennem kellett valamit.

– Meg ne mozdulj, te kibaszott kis ribanc.

Megálltam.

– Nézz rám! Soha többé ne nézz rá, te semmirekellő szemétláda! Mindig olyan embereket vertél meg és támadtál le, akik nem tudtak visszavágni.

Nix leengedte a karjait, és ökölbe szorította a kezét.

Kicsit elmozdult, és láthattam a pisztolyt, amit a farmerja nadrágjának a derékpántjába dugott.

A lövés annyira hangos volt, hogy nem tudtam felfogni, hogy mi is történt. Nix fegyverét néztem, de a lakásban lévő másik fegyver elsült.

Nix fehér Henley ingén a vér virágként vöröslött, mint egy szmokingba tűzött rózsa. Látni, hogy a lövés célba ért, és azt, ahogy megtántorodik, elvette a józan eszem. Mellé siettem, amikor térdre rogyott. Az apja nevetett.

A nevetés és a fájdalom Nix arcán, helyettem is meghozták a létfontosságú döntést. Nix fegyveréért nyúltam, és megbizonyosodtam róla, hogy ki van-e biztosítva, miközben igyekeztem stabilan megtartani Nixet.

Az apját lefoglalta az, hogy a fia mellkasi sérülésén jót röhögjön, így fel sem fogta, hogy egy nő képes rá fegyvert fogni.

Aligha volt a lábam a megfelelő pozícióban, amikor meghúztam a ravaszt, ahogy Animal tanított rá. Torkon találtam Nix apját, de nem álltam meg. Felé iramodtam, miközben próbálta a fegyverét rám szegezni. Egy kicsit elmozdítottam a fegyver csövét és újra meghúztam a ravaszt.

A válla hátracsapódott a lövedéktől, és térdre rogyott, utánozva a mögöttem álló Nix testtartását. A kéz, amely a fegyvert tartotta, elvesztette az erős fogását. A férfi most már fegyvertelen volt, ahogy a pisztoly hangos csattanással a földre zuhant.

Oldalra tettem a fegyvert. Nix apja haldoklott. Az adrenalin lüktetett az ereimben. Pofon csaptam, miközben zihálva próbált levegőt venni.

Animal rohant be az ajtón, kivont fegyverrel. Gyorsan eltette a pisztolytáskába és odarohant hozzám.

– Semmi baj, Becca. Remekül csináltad. Megkaphatom ezt? – Animal elvette tőlem a fegyvert.

Amint már nem volt semmi a kezemben, megpördültem, Nixet még mindig térdelve találtam, de már nagyon ingott. Odarohantam hozzá, és térdre ereszkedtem, megpróbáltam nyomást helyezni a vállára. Túl sok volt a vér.

Animal a kezembe nyomta Nix apjának fegyverét egy pillanat erejéig, de nem érdekelt. Segítettem Nixnek az oldalára feküdni.

A szomszédok a nyitott bejárati ajtónál tolongtak.

– Jól vagy? – A hangja halk volt, akár egy suttogás.

Próbáltam válaszolni, de egy hang nem jött ki a torkomon, pedig el akartam mondani Nixnek, hogy sajnálom, hogy elküldtem, és azt is, hogy mennyire sokat jelentett, ahogy beviharzott, hogy megmentsen.

Animal oldalra tolt, és az egyik fürdőlepedőmet Nix mellkasához szorította. Nagyobb nyomást tudott kifejteni, mint én. Néztem, ahogy Nix összerezzent. Szirénák hangját hallottam a távolból.

Kezdtem szédülni. Kényszerítettem magam, hogy Nix mellett maradjak.

– Miatta készítettem az applikációt. Téged keresett. Sajnálom. Hibáztam.

Gyönyörű szemei könyörögtek nekem. Hangtalanul tátogni kezdtem, mert még mindig nem jött ki semmi a torkomon.

– Semmi baj. Megbocsájtok neked.

Az ajkai elkékültek, és a szemei egyre hosszabb és hosszabb időre csukódtak le két pislogás között. Vadul intettem Animalnak.

– Maradj nyugodt, kicsim. Megoldjuk. Nem lesz gond – mondta és továbbra is nyomás alatt tartotta a sérülést. Nem voltam biztos benne, hogy Nix le tudta-e olvasni a számról, amit mondtam, amikor egy rohammentős félre tolt az útból.

Quinn rendőr felmérte az állapotomat.

– Orvosi kezelésre van szükséged.

Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. A mentősök olyan gyorsan pakolták fel Nixet a hordágyra, amilyen gyorsan csak tudták.

Nyakmerevítő volt rajta. Láttam, hogy a szemei átkutatják a szobát, de nem találtak rám. Animal követte Nixet kifelé a lakásomból. Elindultam utánuk, de Quinn visszatartott. Inogva dülöngéltem, nehezen tudtam rávenni a térdeimet, hogy egyhelyben, állva tartsanak.

Hallottam, hogy egy második mentőt kért. A társa Nix apja mellett állt. Senki sem látta el a sérüléseit, miközben elvérzett a padlómon.

Quinn azt mondta a társának, hogy kivisz engem. A telefonomra mutattam, ami tíz százalékon volt. Megszokásból a képernyőre néztem. A gép, amely normális esetben látható volt, hihetetlenül apró miszlikekbe volt törve. A kezem remegett.

Sikerült bezárnom az alkalmazást, és hagytam, hogy Quinn a vállamat átkarolva kivezessen.

– Gyerünk, kisasszony. Menjünk ki innen néhány percre. Hogy érzed magad?