3.
MEGLEPETÉS
Fenix
Fordította: Shyra
Egy ablak nélküli szobában egy fém székhez voltam kötözve, öt dühös férfival. A pszichológiai szerencsekeréken ma este minden érzelmet átéltek. Ünnepelték, hogy elkaptak, mert elkaphatatlan voltam. A fenébe is, mítosz voltam. Éveket dolgoztam ezen a rejtelmességen. Olyan kevés alkalommal jelentem meg valahol, hogy azok, akik túléltek velem egy incidenst, még azoknak is úgy tűnhettem, mint egy látomás.
– Nézd ezt a kibaszott arcot. Jézus. Hány órát öltél ebbe a szarba, Mercy[1]? – A férfi megfogta az állkapcsom. Rávigyorogtam, hogy még jobban feldühítsem.
– Miféle korcs tesz ilyet magával?
Tanácstalanok voltak, undorodtak – és most dühösek voltak.
Amint a főnökük végzett velem, meg akartak ölni. Legalábbis ezt gondolták. Megmotoztak, de fegyvertelen voltam.
Felhorkantam, mire a legközelebbi az arcomba csapott. Az ütés nekem egy lehetőség volt. Hozzászoktam a fájdalomhoz, és sokkal többet tudtam elviselni, mint amennyit ezek a fickók okozni tudtak.
Ráharaptam a nyelvemre és a fogaimat használva előretoltam a kis tűt, amelyet akkor helyeztem fel, mielőtt "elkaptak" volna. Azok után, hogy a saját nyelvem használtam, hogy becsempésszem, minden jel, ami maradt utána egy apró piros pötty volt a behatolási ponton. Amint kiszabadítottam a tűt, leharaptam a végét, hogy feltörjem. Amíg a tűbe belefolyó méreg egy cseppje sem csöppent rám, addig életben maradtam.
Kifújtam a tűt egyenesen az emberrabló arcába, mint egy nyilat, ami éppen a jobb szeme alatti részbe állt bele. A tű annyira vékony volt, hogy egy pillanatig fel sem fogta, hogy mi történt. A méreg hatásának kifejtő idejét arra használtam fel, hogy a dupla csomóra kötött kezeimet kiszabadítsam a béklyóból. A megmérgezett ember agresszív módon reagált a halálos ítéletére. Rohamok lettel úrrá rajta, szájából hab bugyogott, mire kiszabadítottam a kezeimet.
A meglepetés kellemes figyelemelterelés volt. A szobában lévő többi férfi már a földön volt, mire a megmérgezett pasi az utolsó fullasztó levegőt vette. Nem néztem az arcukra, miután meghaltak. Ez szokásom volt. Technika volt arra, hogy ne égjenek a memóriámba, mert emlékeznék anyám arckifejezésre, miután apám meggyilkolta. Az üveges szemére. Megráztam a fejem és felmértem a környezetem.
Ki tudtam nyitni a kínzó szoba ajtaját, ahol tartottak. Nem is gondoltak rá, hogy bezárják, amikor egyedül voltam egy egész tömeg ellen. Kamerákat láttam felszerelve a szoba sarkaiba, de majd később foglalkozok velük.
Most be kellett fejeznem a munkámat.
A házban volt egy kislány, akit elraboltak egy nagy adósság miatt.
A ház alaprajzát memorizáltam, még mielőtt idejöttem volna. Nem kapcsoltam fel a villanyokat, ahogy haladtam. Nem akartam megvilágítani az utat, azok számára, akik egész biztosan követnek, hogy levadásszanak.
Négy ajtó a bal oldalon, aztán egy lépcsősor, aztán még négy ajtó és az ötödiknek berúgtam az ajtaját. Nyöszörgést hallottam, miközben figyeltem a dübörgő lábakra, amelyek azt jelezték, hogy az emberek közelednek, hogy újra elkapjanak.
Csak a kétségbeeséssel voltam felfegyverezve, hogy meg kell mentenem valakit. És ma este ez a kicsi Christina lenne. Alaposan elolvastam a profilját, mielőtt elfogadtam volna a munkát. Egy helyi maffiózó unokája volt, ami nem az ő hibája, és hét évesen nem a pénz érdekelte, csak az Én kicsi pónim.
Tudtam, hogy az arcomtól megijedne, ezért csak a kapucnit cipzároztam le a melegítőfelsőmről. Elrejtett. Aztán lehúztam a felső cipzárját és kigomboltam az ingemet, hogy feltárjam az Én kicsi pónis pólót.
Rámutattam a pólóra. – Helló, Christina. Megkérhetlek, hogy gyere velem? Vissza akarlak vinni anyukádhoz és apukádhoz.
Csak egy kis göröngy volt az ágyon a sötét szobában. Megtaláltam a kapcsolót és felcsaptam a villanyt. Christinának kétségbeesett barna szeme és homokszőke haja volt. Remegett. Rámutattam a pólómra.
– Ez a kedvencem. Twinkle hercegnő. – Tudtam, hogy egy hálószövetes csuklyás fickóval beszélnie a rémálmaiba illene. Az a vicces játékot használtam, amit az apja is, amikor megpróbálja lenyugtatni. Sokkal könnyebb lesz kivinni innen, ha nem rúgkapál és visít.
Reflexből válaszolt. – Ez nem Twinkle hercegnő, hanem Twilight Sparkle hercegnő.
– Ki akarlak vinni, és sajnálom, hogy itt voltál. Velem jössz?
Felfigyeltem rá, ahogy a szüleitől kapott összes lecke felvillan a rémült szemeiben. Ne menj el idegenekkel. Ne beszélj furcsa emberekkel. Meg minden ilyen.
Megütögettem a képet a mellkasomon. – Nincs sok időnk, hercegnő. Velem jössz?
Levettem a kesztyűmet és kinyújtottam a kezem. Nem akartam, hogy bármelyik méreg, amelyhez akaratlanul is hozzáértem, amikor megöltem hat férfit, véletlen rákerüljön.
A tetovált kezemre mutatott. – Csontváz vagy?
Megráztam a fejem. – Ez csak tetoválás, hogy elijesszem a rossz embereket. De te nem vagy rossz.
Jó válasznak tűnt. Christina kipattant az ágyból. A szoba kopár volt. Az ablakok be voltak falazva. Éreztem, hogy fortyog az elhatározásom, miatta. Hogy megmentsem ezt a lányt.
Christina megfogta a kezem, én pedig kivezettem a szobából. A folyosó sötét volt, és a kis keze erősebben fonódott az ujjaim köré.
Tudtam, hogy nem szereti a sötétséget. Azt is tudtam, hogy ha felhúznám a hálóingjét hátul, láthatnám az öt gerincműtétje hegeit, amelyeken már rövid kis élete alatt átesett.
Az, hogy járni tudott, jó hír volt. Azt jelentette, hogy az elrablói nem bántották. Vagy ha volt is fájdalma, elviselte, hogy kimenekülhessen velem.
Valahol a házban figyelmeztető kiáltások hangzottak fel. Kibaszott kevés időnk volt. Lehajoltam hozzá.
– Ne haragudj, de felvehetlek? Nagyon kell sietnünk.
A kislány kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcom oldalát a csuklyám szövetén át. – Te rendes ember vagy, igaz?
Nagyon nyeltem, és bólintottam.
– Felvehetsz – Christina felemelte a karjait a levegőbe. A lehető legóvatosabban vettem fel. Erősen szorította a nyakamat, amit a gerince miatt jó jelnek vettem.
– Ide temesd be a fejed, és ne nézz rám, oké? – Már mindent elterveztem. A legjobb kiút, amely a legkevésbé zaklatná fel, a garázson át volt. Legszívesebben kiugrottam volna az ablakon, de vele a karomban nem tehettem.
Éreztem a meleg leheletét a mellkasomon. Olyan szorosan simult a mesefilm pónihoz a mellkasomon, amennyire csak tudott. Kicipzároztam a kapucnimat, hogy teljes látóköröm legyen.
Lebuktam, amikor megéreztem a fülem mellett süvítő levegőt. Az ütés a fejem fölött ment el. Előrelendítem a karom, és torkon vágom a férfit. Míg a nyakához kapott, kikaptam a fegyvert a kezéből, mivel a fájdalom lazított a szorításán.
A pisztoly hangtompítós volt. Arra használtam, hogy megöljem. Éreztem, hogy Christina karjai megszorulnak a nyakamon.
– Minden rendben lesz – súgtam a fülébe. – Tartsd csukva a szemed, és tegyél úgy, mintha csak álom lenne.
A garázs felé menet még két férfit megöltem. Átléptem a testük fölött, és higgadtan közöltem Christinával, hogy milyen közel vagyunk a szabaduláshoz. Megkértem, hogy suttogja el nekem a többi kedvenc pónija nevét is.
Kijutottam a felhajtóra és eltűntem vele az erdőben, ami körülvette a tábort. Még nem voltunk teljesen biztonságban.
A földet fekete SUV-ok fényei világították meg. állig felfegyverkezett férfiak özönlöttek ki a házból.
Halkan elkezdtem a My Little Pony főcímdalát Christina fülébe énekelni. Azt akartam, hogy ne sírjon. A megmentéséhez vezető úton tanultam meg. De kemény volt. Egy kis harcos – ahogy az apja mondta.
A szüleinek nem volt kapcsolatuk a nagyapja maffia brigádjával. Nem kellett volna bábuknak lenniük egy olyan harcban, amihez semmi közük nem volt. De mindenképpen eljöttem volna Christináért. Gyenge pontom a gyerekek.
Suttogni kezdett velem szinkronba. A szavait a mellkasomhoz tapadva mondta. Gondolom a pónihoz. Elgyengültem tőle.
Minden férfit megölnék ezen a helyen, csak hogy odaadhassam ezt a kislányt ma este az anyjának. Hogy véget érhessen számára ez a rémálom.
A póló, amit viseltem, fehér volt, és Christina szőke haja zászlóként lobogott a holdfényben. Nem húztam el tőle a pónit, ezért gyorsabban kellett haladnunk, hogy minél messzebbre érjünk a tábortól.
– Hogy van a hátad? – kérdeztem, mikor végeztünk a főcímdallal.
– Jól vagyok – és ekkor felnézett a fedetlen arcomra. Sikításra számítottam. Kinyújtotta az ujjait, és a fogakkal tetovált szám mellé tette. – A csontvázak is szuperhősök?
– Igen. – Én álltam aztán a legmesszebb egy szuperhőstől, de ha erre volt szüksége, akkor az leszek.
– Köszönöm. – Christina ismét a mellkasomra fektette a fejét.
Hallgattam az ágak recsegését, ahogy a átvágtam a sötétségben.
Amikor oda értünk a motorhoz, nem foglalkoztam a sisakokkal.
– Ott! – hallottam a hátunk mögül a kiáltást.
Kifutottunk az időből. Felpattantam. – Olyan szorosan kapaszkodj, ahogy csak tudsz.
Már indultam is, nem érdekelt, hogy mennyire stabil az indulás. Most csak sebességre volt szükségem. És az én motorom volt általában a leggyorsabb jármű az úton. Minden, kivéve a tükröket, matt fekete volt, szóval nem volt csillogása.
Két kézzel csavartam fel sebességre. Christina úgy kapaszkodott, mint egy kismajom, és ez volt az, ami aggasztott. Nem tudtam a gerincére figyelni, mert 110 km/h-val száguldottunk, semmilyen védőfelszerelés nélkül. De mögöttünk ott voltak azok, akik meg akartak ölni bennünket, így jelen esetben csak a gyorsaság jöhetett szóba.
A nagyapja területére kellett érjek, mert az ő emberei majd felállítják a védelmi falat.
Letértem a főútról és a különlegesen erre a célra átalakított lámpát használtam. Áthajtottam egy gazdag negyeden, ahol pár percre behajtottam egy random garázsba. Ellenőriztem, hogy mi van Christinával. Jól volt, csak egy kicsit sokkos állapotban. Vártam pár percet, de semmilyen mozgást nem láttam a csendes utcákon.
Lesegítettem Christinát a földre és levettem a kapucnimat. Ráadtam, hogy ne fázzon, majd követett engem, ahogy behatoltam a házba. Vártam egy percet, hátha megszólal a riasztó. Semmi hang.
Amikor bejutottunk, lábujjhegyen beosontunk az irodájába. A számítógép még működött, és sikerült elküldenem egy üzenetet a nagyapjának. Az asztalon lévő számlákon megtaláltam a címet, ezt használtam kiindulópontnak.
Volt pár másodpercünk, aztán indulnunk kellett, végrehajtottam egy egyszerű hackkelést a biztonsági kamerákon, miután az ISP[2] körül ide-oda ugráltam. Azok a szegény emberek, akiknek a házába betörtem nem fognak belekeveredni ebbe a háborúba, így kitöröltem minden nyomom a rendszerből.
Christinával a motoron ültünk és az út közepén álltunk, amikor a nagyapja konvoja megérkezett.
Erősködött, hogy kísérjem el a házáig, rettegve nézte a nagyapja embereit – akik úgy néztek ki, mint azok, akik elől menekültünk, legalábbis egy gyerek szemében biztosan.
A férfiak bámulták az arcomat, nem voltam hajlandó levenni Christináról a kapucnis felsőmet. Belementem abba, hogy a nagyapja egyik SUV-jába elkísérem, a nagyapja egyik embere követett minket a motoromon. Hagytam, hogy az anyós ülésen üljön, mivel a kocsi ablakai le voltak sötétítve. El is aludt az alatt a húsz perc alatt, amíg a házához értünk.
Az anyja rángatni kezdte a kocsi ajtaját, amivel felébresztette a kislányt, ameddig én a nyitó gombot kerestem.
– Az én kicsikém! Kicsikém!
Az ölembe néztem, mert a hangjából csengő nyers kétségbeesés olyan emlékeket hozott vissza, amelyeket nem akartam újra átélni.
Volt egy dzseki Christina széke mögött, elvettem és belebújtam, amikor az apja a kilincsért nyúlt. Örömkönnyek és a megkönnyebbülés sóhajai lettek az éjszakai legkiemelkedőbb hangjai. A dzseki kapucniját az arcom elé húztam, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból.
Az anya ott állt és erőteljesen kiabált a nagyapa embereivel. – Menjenek! Tűnjenek el innen! Hogy merészelik?
Lehet, hogy irracionálisan viselkedett, és az alvás hiánya is közre játszott, de meg tudtam érteni. Gyilkosok vették körül az ő kicsi lányát. Beleértve engem is.
Christina felém intett. – Ő jó.
Éreztem, hogy egy pillanatra megrogynak a térdeim. A lábaimat néztem, mert nagyon messze voltam a jótól. Emlékeztetett egy másik kislányra, akit régen ismertem.
– Nos, akkor ő maradhat. De ti, többiek, takarodjatok el vagy hívom a zsarukat – mondta dühöngve.
Egy olyan családi dráma közepette találtam magam, amelynek nem akartam a részese lenni. Abban reménykedtem, hogy Christina számára itt véget is ért ez a rémálom, az lenne a legjobb sors számára.
Egy férfi közeledett felém és én a kapucniba mélyedve néztem rá.
– Az az én dzsekim.
Nem szóltam semmit.
– Rendben, ezek szerint akkor talán már a tied.
Oldalra biccentettem a fejem.
– Biztosan a tied. Szép munka, Mercy. Jézusom! Elintézed ezt? El kell menned mielőbb, különben a főnök nem fog fizetni. Azt mondja, hogy félelmetesebb vagy, mint bárki, akivel valaha is találkozott.
Nem szólaltam meg, ezt szerettem. Minél kevesebbet mondtam, annál többet képzeltek bele a dologba. Megcsináltam a munkát, elvégeztem a lehetetlen feladatot.
A nagyapa több szívességet is ígért annak fejében, ha visszahozom az unokáját a fiához és a menyéhez. Elutasítottam. Pénzt akartam. Csakis pénzt. Nem akartam semmilyen kapcsolatot vagy köteléket ezekkel a seggfejekkel.
És meg akartam menteni Christinát.
Odajött hozzám, és én óvatosan átöleltem, vigyázva a hátára. Azt suttogtam a fülébe, hogy nyugodtan alhat sötétben, mert én mindig ott leszek és nem fogom engedni, hogy bármi rossz történjen vele.
Hozzáadtam ahhoz a nagyon rövid listához, amelyen azokra a nőkre vigyáztam, akik épen tartották az elmémet.
A húgom, Ember. Rebecca Dixie Stiles. És most Christina Feybi. De hármuk közül csak Christina tudta, hogy figyelem.
4.
SZABAD MELLEK
Becca
Fordította: Jane
Levenni a melltartómat egy egész napos munkanap után felért egy orgazmussal. Már az előtt képes voltam áthúzni a rózsaszín ingem ujján, hogy az ajtót egyáltalán bezártam volna.
– Ó, édes Nelly, Isten hozott itthon, lányok. – Megmasszíroztam a melleimet, a magassarkú csizmámat lerúgtam magamról. Egyik lábbelim a konyhában, a másik a kanapé mellett kötött ki.
Hajnali 3 óra volt. Későig dolgozni már megszokott volt számomra, de furcsa szokásokhoz vezetett. Mint például egy nagy adag avokádós salátát készíteni, miközben a tömbház többi lakója mélyen aludt. Henry üzenetének a hangjára abbahagytam a répa szeletelést.
Kimenekültél.
Horkantottam és válaszoltam:
Dugtál ugye, mielőtt ezt elküldted volna, igaz?
Henry a következő üzentében egy nagy vigyorgó fej szerepelt.
Természetesen.
Beintettem a telefonomnak. Bárcsak én is szexelhetnék. Henry újra üzent.
Szóval, milyen volt Alton?
Tűnődve néztem a képernyőt. Szóval, milyen volt Alton? Nem elég jó ahhoz, hogy haza hozzam szexelni. A hangvezérlést használtam, hogy üzenjek Henrynek, aztán hozzátettem.
Alton aranyos, kellemes. Túl keményen próbálkozott. A bókok gyorsan és nagy mennyiségben jöttek. Túlságosan is.
Készen álltam erre. Felfogtam. A ruha, amelyet viseltem a pénzszerzéshez arra volt tervezve, hogy megnyissa a pénztárcákat és keménnyé tegye a farkakat.
De ez a pasi, akit anyám küldött, emlékeztetett arra, hogy nem vagyok elegendő. Anyám húszéves korában már férjnél volt. Huszonegy évesen terhes volt velem.
Ez volt anyám sikerének lakmusz tesztje.
A bölcsésztudományi diplomát időfecsérlésnek tekintette, mivel nem került gyűrű az ujjamra, mire lediplomáztam.
A főiskola volt a legjobb férjkereső húspiac.
Addig kapd el őket, míg fiatal vagy és a legjobbak közül választhatsz.
Éles nyelvem volt és liberális vaginám. Tudtam, hogy nincs szükségem egy férfira, hogy az legyek, aki vagyok.
És én volt az a kislány is, akinek folyton égések voltak a fülén a hajgöndörítőtől, mert a hajamnak tökéletesnek kellett lennie anyám kedvéért.
A kislány, aki boldognak akarta látni az anyukáját. És a boldogság definíciója: – Légy Szép! Légy fiatal! Szerezz pasit!
Anyám szeretetteljes arckifejezése ítélkező volt. Ezt összekötöttem azzal a nyomasztó érzéssel, amellyel a falat építettem magam köré, hogy önmagam váljak.
Én voltam az egyetlen, akije maradt.
Amikor apám elhagyta őt egy fiatalabb nőért, akkor anyám túlságosan csapongó és nyitott volt, olyan dolgokat osztott meg, amit nem kellett volna a nyolcéves lányával.
Apám nem csak őt hagyta el. Új családot alapított az új feleségével, és engem nem szívesen láttak ott, miután megszületett a féltestvérem.
Azt anyámban végleg gyökeret vert az a gondolat, hogy sem ő, sem én nem vagyok kívánatos. Elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, hogy én vagyok az egyetlen, akije maradt, és elég fiatal ahhoz, hogy azt gondoljam, hogy helyre tudom hozni az űrt, ami benne tátongott. Ezért is volt még mindig hatalma fölöttem.
Ennyi év után is. Amikor próbáltam figyelmen kívül hagyni a felültetéseket vagy a megjegyzéseket, amelyeket a sminkemre vagy a hajamra tett, akkor kezdett eltávolodni a boldogságától.
Folytonos diétán volt, hogy jól nézzen ki az örömanya ruhájában, amelyet már rég megvett. Egy olyan esküvőre, amelynek még a megtervezéséhez sem álltam közel.
Még kevésbé a nagyon vonzó Altonhoz.
Reggel anya jóga órája után kaptam egy pár üzenetet, aztán végül egy hívást, hogy minden részletet elmondjak, hogy hogyan zajlott a randi.
Alton magas volt, amitől anyám bezsongott volna. A magasság egyenlő volt a sikerrel. A jó férjek mind magasak voltak. És az a tény, hogy egy BMW márkakereskedésben dolgozott, csak még inkább jó pont volt a férj-jelölt listáján.
Éreztem, hogy megrogyok.
Mintha Henry hallotta volna, hogy a depresszió újra rám telepszik, még mérföldekkel odébb is, megjelent tőle egy üzenet.
Eszel?
Gyorsan reagáltam. Igen.
Válaszolt: Akarsz FaceTime-on beszélni és közösen nézni az Öngyilkos osztagot?
Igen – válaszoltam gyorsan.
Csatlakoztam Henryhez, aki egy nagy tál fánkot evett. Dick ott állt mögötte és integetett. Mosolyogtam. Hálás voltam azért, amiért szerette volna, ha úgy érzem támogatnak, de látni, hogy Dick úgy néz Henry tarkójára, mintha ő tette volna a Holdat az égre, nagyon rosszul viseltem.
Vágytam arra, ami neki volt. Azonnal borzalmasan éreztem magam, amiért a féltékenység átsuhant rajtam.
Elindítottam a filmet a TV-men és elkezdtük nézni. Én a kanapén, Henry pedig a fejét Dick kidolgozott mellkasán pihentetve. Amint Joker beleugrott a savval tele tartályba, mindketten kikapcsoltuk.
Túlságosan is nagyon kedveltük azt a részt. Dick biztosan csak még több szexet hozna ki belőle. Az íróasztalomhoz mentem és rajzoltam egy macskát, ezzel is nyugtatva magam. Szerettem rajzolni.
De 45 perc művészet után még mindig görcsös voltam. Majdnem hajnali 5 óra volt. Tudtam, hogy az anyám két óra múlva fel fog hívni. Le kellett volna zuhanyoznom, de még mindig a kanapén ültem és a kedvenc appomat nyomogattam.
Mint mondtam, csupa furcsa szokás volt korán reggel. Teljesen függőjévé váltam egy játéknak, a Grabby Tabbies-nek. A telefonom gombjaival tudtam irányítani és a legaranyosabb plüss játékokat lehetett elkapni az irányítható markoló karommal. Igazi pénzt kellett költenem, és ez szívás volt, de kiszállították nekem a játékot, amit nyertem.
Ránéztem a ma esti kínálatra. A gépben volt plüss láma, így tudtam, hogy bedobom magam. Feltöltöttem 10 dollárnyi kreditet a számlámra és neki láttam.
A kulcs az volt, hogy csúszda felé kellett tolni az állatot apró mozdulatokkal és a fő kulcs a türelem volt. Öt próbálkozás után enyém volt a láma.
Letettem a telefonom és lejtettem egy győztes táncot. Semmi sem volt annál izgalmasabb, mint megnyerni egy plüssjátékot.
Ideje volt egy forró zuhanynak. Azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi idő múlva fog megérkezni a lámám.
Köszi a fordítást❤
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️😘
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlésKöszönöm szépen!😘
VálaszTörlésKöszönöm!!!
VálaszTörlés♥️♥️♥️
VálaszTörlés